#zakatolavonat
A szűk hely, a garantált idő és a zakatolás ütemessége tökéletes hely a gondolatok számára.
Elmélázok az életemen a sínek párhuzamán utazva.
Néhány óra egyedül vagy másokkal összezárva… akár jól, akár rosszul sül el, mindig valamilyen.
A kávém, teám, némi ennivaló, egy-két jó könyv és papír, toll, mert egy félóra elteltével már úgyis írni akarok. 🙂
Vasúton értem el a fiatalkori szerelmeimhez, a kamaszkori nyaralásokhoz: hosszú órákat töltöttem minden héten a vonaton.
A kényelmetlen, lehajthatós priccsen tartottam ébren magam, hogy életemben először megpillanthassam a tengert, Velencébe befutva.
A szakdolgozatom nyomasztó árnyéka alól a Railjet lopott el néhány csodás napra Németországba.
Így utaztam a Garda-tó partjára is, egyedül, kisimulva, vidáman, a kalauzzal kézjelekkel kommunikálva. A lazaságomnak köszönhetően végül nem büntetett meg az érvénytelen jegyem ellenére, hiszen látta rajtam, hogy bliccelésről szó sincs – később mesélték, hogy csak úgy szórják a bírságokat a vonalon.
Vonattal szeltem át London külvárosát és agglomerációját, csodálva az építkezéseket és a hangulatos, nagyonangol épületeket, életemben először vásárolva büfékocsiról. (Mindenízű drazsé nem volt.)
A Balaton csücskénél szinte a tóban futottak a sínek, mikor 2018 nyarán Zágrábig zötyögtem.
Fecnik, naplók, könyvmargók, jegyek őrzik ezeknek az utaknak a lenyomatait és persze emlékek: a behavazott Városlőd, a milánói pályaudvar, a tengeren átfutó vasúti sín, Zágráb éjszaka, a balatoni járat peronja…
Persze kényelmetlen, lassú, ráadásul nem is a legbiztonságosabb. Mégis, időről-időre vonattal utazom, hogy addig is letisztuljon bennem: honnan hova tartok éppen.
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!