#Ygeneráció „I’m on a highway to hell…. highway to hell…” – ordította az iPhone 6s az AC/DC slágerét az éjjeliszekrényen. Hajnali 7 óra volt, Koppány pedig valahol a REM fázis mélyén. Enyhe infarktussal és egy közepesen hangos „a kurva életbe” felkiáltással tapogatózva bár, de végül sikeresen megtalálta a telefont, és kinyomta az ébresztőjét. Fáradt volt még, hiába, hosszúra nyúlt az előző éjszaka. Az egyik kollégának kislánya született, úgyhogy muszáj volt elmenni tejet fakasztani. Hiába szabadkozott, hogy neki másnap reggel fontos tárgyalása van, nem volt kibúvó. Meg hát, a szíve mélyén még ott élt benne a corvinusos, akinek minden nap hétvége, így végül igent mondott – a második szilva után pedig már nem kellett tovább győzködni.
Féllábon imbolygó stabilitás.
Információ információ hátán.
Semmi sem biztos magunkon kívül. Sem a szakma, sem az állás, sem a lakás, sem az ország.
Fejlődni kell, igazodni kell, tartani a lépést. Lemaradni nem lehet.
Így aztán megtanuljuk, hogy mi az a kapszulagardrób és fejből tudjuk, hogy hány dobozban fér el a életünk. Évente lakóhelyet, másfél évente állást váltunk és mindig adódik egy újabb nyelv vagy egy újabb tanfolyam, képzés.
Tudjuk, hogy mindennek utána tudunk nézni a Google-n, annak is, hogy mi az, amire jobb lett volna nem rákeresni.
Ha akarjuk, ha nem, ismerjük a világ összes konfliktusát. Minden nap emlékeztetve vagyunk arra, hogy minden múlandó. A bajunk és a biztonságunk is ugyanúgy, csak egy átmeneti állapot.
Tisztában vagyunk vele, hogy a gyerek nem a lakásvételi szerződéstől lesz és hogy a legdrágább dolog az egész család számára az idő: soha nincs elég belőle.
Folytonos lépéskényszerben élünk, s ugyanebben a mobilitásban találhatjuk meg a biztonságunkat is.
Ilyen ez a féllábon imbolygó stabilitás.
Koppány egy startupnál dolgozott junior social media manager pozícióban. Bár az egyetem után három hónapon belül el tudott helyezkedni, a szüleinek 5 és fél hónapba telt elmagyaráznia, hogy tulajdonképpen mit is csinál. (A nagyszülőknek egyszerűen csak azt mondta, hogy marketinges – azt csak 2 hétig tartott elmagyarázni.) Koppány felült az ágyon, nagyot nyújtózott és gondosan kitörölte szeméből a csipákat. Kislattyogott a fürdőszobába, vett egy forró zuhanyt, és közben magát szidta, hogy miért kellett kicsesznie épp saját magával. Pedig még olyan büszke is volt az ötletére, hiszen ez az egész brunch-olás az ő fejéből pattant ki. A japán ügyfelek csak előző nap érkeztek, és a jetlag miatt valószínűleg már rég talpon vannak, így arra gondolt, mi lenne, ha a hivatalos tárgyalás előtt még elvinnék őket egy amolyan nem-formális reggelizős-puhatolózásra.
Persze, ez azt jelentette, hogy 7-kor kellett kelni, ami alapesetben nem lett volna akkora gond, csak közbejött ez a gyermekáldás. „Mostanában minden ismerősöm vagy házasodik, vagy gyereket csinál.” – állapította meg a tükörbe bámulva. „Csak a Betti ki ne találja.” – zárta le a gondolatmenetet, és rendbe rakta dús arcszőrzetét. Hálát adott a hipsterség isteneinek, hogy az éppen aktuális divatnak köszönhetően a kutya meg nem mondta volna róla, hogy tényleg hajnalig bulizott és 3 óra alvás után érkezik meg egy tárgyalásra, vagy csak úgy néz ki, mintha egy hajnalig tartó buli és 3 óra alvás után érkezne meg egy tárgyalásra.
Még egyszer elégedetten végigmérte magát a tükörben, majd kilépett első, önálló albérlete ajtaján, bezárta az ajtót, elindította a legújabb Radiohead albumot a Spotifyon, és elindult a villamosmegállóba. A gatyája is ráment volna a lakás fenntartására, de szerencsére a szülei egy bizonyos összeggel minden hónapban megtámogatták, így megengedhette magának ezt a másfél szobás kis lakást a belvároshoz viszonylag közel. Bár nagyon kényelmes helyzet volt ez így, azért Bettivel már egy ideje önálló életre vágytak. A lánnyal egy Punnany Massif koncerten találkoztak a Parkban majdnem pontosan két éve, és szerelmük azóta is töretlen volt. Noha a lány még a szüleinél lakott vidéken, de a diplomája megszerzése után úgy tervezték, Írországban próbálnak szerencsét.
Betti diplomás ápolónak tanult, és bár nem beszélt annyira jól angolul, szakmájának köszönhetően tárt karokkal várták az angolszász országokban, Koppány pedig eleve multinacionális környezetben dolgozott, így abban reménykedett, a megérkezésük után gyorsan talál majd munkát magának. A magyar szaktudást mindenhol nagyra értékelik Európában. A villamoson ez alkalommal a reggeli tömeggel volt kénytelen együtt utazni. Gyűlölte a heringállapotot, kissé be is pánikolt embertársai szoros gyűrűjében. Nem véletlenül járt csak 10-re dolgozni. Így reggelente volt ideje végigolvasni az emailjeit, meginni egy kávét a sarki fair trade kávézóban, és néha a kettő között még egy PestHajnalos reggeli jóga is belefért az Ankerben. Most viszont csak a tömegre tudott koncentrálni. Hogy elterelje gondolatait, elővette a telefonját – bár Betti még valószínűleg aludt, a facebook azért már pörgött. Előző este óta hárman is becsekkoltak a Ferihegyi repülőtérről, közülük Zsuzsi néni még képet is posztolt a terminálon összekapaszkodó családjáról. Úgy látszik, Amszterdamba utaznak hosszú hétvégézni. Több kollégája is posztolt képeket a tegnap estéről, ketten be is teggelték, bár az egyik képen nem tetszett magának, így azt inkább elrejtette az idővonaláról. Néhányan a volt csoporttársai közül szintén buliztak előző este – nem egy lájkot osztott ki a Jászai Mari tér és a Nyugati között.
Bár hihetetlen, de páran még mindig egyetemre járnak közülük. Ez általános felháborodással töltötte el Koppányt. „Persze, más az, ha Phd-zik az illető, de hogy még mindig nem tudott egy mestert összehozni, az azért nagyon gáz.” – gondolta, és nem is nyomott lájkot az „OMG ez is letudva” című, stócba rakott egyetemi jegyzetekről készült fotóra. Koppány már 2 éve letudta, minek lájkolja. Az újdonsült apuka is posztolt pár képet végre az újszülöttről – hiába a sokáig tartó buli, a jó szülő már kora reggel a kórházban dokumentál. Noémi 3200 grammal és 52 centivel született, és hál’ istennek a baba és a mama is jól vannak, amiről Koppány is meggyőződhetett a „Noémi” című album első 10 képét végiglapozva.
Aztán jöttek a híroldalak posztjai az ellenzék és a kormány legújabb húzásairól, és bár gondosan követte az összes ilyen oldalt, nem különösebben érdekelte a közélet. Unalmas, követhetetlen és legfőképp visszataszító dologként gondolt a politikára, így bár a szalagcímeket elolvasta, csak nagyon ritkán nyálazta végig a teljes cikket, maximum azelőtt, ha megosztott egy-két aktuális és már-már tényleg vérlázító esetről szóló írást. Ezen a reggelen sem érezte úgy, hogy visszafojthatatlan kíváncsiság támadna benne egy újabb korrupciós ügy feldolgozására, így csak egykedvűen tovább görgetett, egészen addig, amíg meg nem akadt a szeme egy életeseményen.
Zsanit, az előző barátnőjét eljegyezték. Tudta ugyan, hogy van barátja, hiszen az elmúlt egy évben néhányszor posztoltak közös képeket, de nem gondolta, hogy ennyire komoly a dolog. Hezitált. „Vajon ilyenkor illik lájkolni a bejegyzést?” – kérdezte magától. Már 192 lájk volt rajta, így nem lenne olyan feltűnő az övé, de mégsem tudta, mitévő legyen. Nem örült különösebben a hírnek, de mégis csak a volt barátnője. Meghát Betti mit fog gondolni, ha meglátja. Időközben a villamos megérkezett a Corvin negyedhez. Le kellett szállnia, ezért úgy döntött, a lájkolás vagy nem-lájkolás kérdését inkább elnapolja délutánra. A tömeggel együtt végigbaktatott az aluljárón, fel a mozi előtt, a fényesebb felületeken még utoljára meg-megcsodálva saját tükörképét. „Vajon van laktózmentes latte macchiatojuk?” – gondolta, és belépett a Cserpes tejivó ajtaján.
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!