Válassza az Oldal lehetőséget

#világgámegyek

2017.09.04.

#világgámegyek Hogy mi (is) kell a világgámenéshez? Paradox módon az (is), hogy biztonságban érezzük magunkat, hogy van egy biztos bázisunk, ahová bármikor hazatérhetünk. A kisbabák születésük után viszonylag hosszú ideig egy közös rendszernek tekintik magukat az anyukájukkal (vagy azzal a személlyel, aki a legtöbbet foglalkozik velük) – no, meg persze esélyük sincs elmozdulni mellőle, hiszen még nem tudnak helyet változtatni.

világgá megyek - Portugália - vilaggamegyek

Ugyanakkor, ahogy telik-múlik az idő, a kisgyermek először felismeri, hogy az anyukája és ő két külön lény, majd ahogy egyre ügyesebben mozog, elkezdi felfedezni a világot maga körül. Ez a kellemesen dinamikus rendszer az, amit kötődésnek hívunk, és ami segít minket a körülöttünk levő világ stresszmentes, aktív megismerésében.

Ahogy az embergyerek fejlődik, ennek a biztonságot adó bázisnak a fizikai határa egyre inkább kitolódik, a bázison csücsülő ún. „elsődleges gondozó” szerepét pedig szépen, lassan kibővítik a barátok, a társ, vagy az önmagunkba vetett hit. Legjobb esetben ezeknek a folyamatosan változó keveréke.

Hogy jön ez ide? Nos, épp néhány hete beszélgettünk erről egy lisszaboni barátnőmmel, és azt találtam neki mondani, hogy én például úgy bírom ki a távolságot az otthonom és a külföldi otthonom között, hogy számomra egészen egyszerűen „megnőtt” a szülővárosom. A fejemben Székesfehérvár és Lisszabon tulajdonképpen egy óriási város, aminek én a két, valószínűleg legtávolabbi pontján lakom. Ezért aztán nem érzek szorongást, mert tudom, hogy még mindig ugyanabban a buborékban lakom, mint a családom és a barátaim. Ezáltal azt hiszem, iskolapéldája vagyok a világgá menés lelki bázisának.

Ahogy végignézek az életemen, olyan szépen-fokozatosan növeltem ezt a buborékot, hogy ez a folyamat egészen eddig a posztig még nekem sem tűnt fel. Még óvodába együtt jártunk anyukámmal, mert dajkanéni volt az oviban, iskolába már egyedül jártam, de persze csak ide a házunk mellé. A gimi már félórányira volt, még az egyetem Budapesten, ahol egy pár évig éltem is. Az első munkahelyem már párszáz kilométerre volt Fehérvártól, majd jött a nagy váltás, és elköltöztem először 2500 kilométernyire, aztán tavaly ebből visszavéve már „csak” 2000 kilométernyire éltem.

És most újra erőt érzek magamban, hogy egy itthon töltött nyártól feltöltődve megint nekivágjak a világnak. Szóval, csak szeretném megköszönni a családomnak és a barátaimnak, hogy itt vannak nekem, a távolból (vagy néha helyben) is vigyáznak rám, és segítenek ezt a buborékot tágítani nekem, aki azt hittem, a félelmeim miatt erre sosem leszek képes. Köszönöm, hogy mindig támaszkodhatok rátok, és a bázisom vagytok. Ez a lehető legjobb buborék, amiben csak élhetek.

– Dóri –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #világgámegyek írásunkat is!

Ezek a posztok is érdekelhetnek:

Archívum