#világgámegyek Egyszer elköltöztem egy másik európai országba, mert éreztem, hogy valami nem kerek az akkori életemben. Hátrahagytam az egyetemet, egy félig haldokló kapcsolatot, a családomat és a barátaimat. Habár nyelvtudással mentem ki, a gyakorlatban jelentek meg a hiányosságok és az, hogy mennyire alap tennivalók válhatnak bonyolulttá, ha nem beszél az ember egy közös nyelvet sem a másikkal. Aztán vége lett annak az egy évnek.
Rengeteget fejlődött a személyiségem, jobban tudtam, hogy mi az, amit én szeretnék és mik az én saját értékeim. Az is kiderült, hogy bárhol, bármit meg tudok oldani egyedül, bár előtte sem voltam egy elveszett gyerek. A sok pozitív hozadék gyakran a negatív élményekből adódott: a magány érzete, a kétely, hogy egyáltalán minek csinálom az egészet, a kényelmetlen szituációk és a látszólagos magabiztosságom megingása késztetett arra, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból és a helyzetből. Visszatekintve azt gondolom, hogy megérte, jó volt, fiatal voltam, de még egyszer nem mennék világgá egyedül.
Három hónapja ismét elköltöztem, de most már a férjemmel és a kislányommal. Mindent hátrahagytam: a magyar családom, a barátaim, a karrierem, a könyveim, a tárgyaim. Hárman jöttünk, három bőrönddel (és két cicával) egy másik kontinensre, egy államba, egy városba, ahol jóformán senkit nem ismerünk. Botorságnak tűnik, ugye?
Sokan kérdezték, hogy miért költözünk el, hiszen alapvetően elégedettek voltunk az életünkkel minden téren. Nem kötelezett munka, családi vagy anyagi vészhelyzet sem a változásra. Egyszerűen úgy döntöttünk, hogy most, amíg nem köt egy lakáshitel egy adott helyhez, most kell megpróbálnunk, hogy milyen a családi élet ott, abban az országban, ahol a férjem felnőtt. A lányunk még nem jár oviba, bölcsibe sem, viszonylag kevés ingóságunk volt Magyarországon, így ez a legkiválóbb alkalom, hogy a legkevesebb háborús vesztességgel kezdjünk egy új életet.
Hogy pontosan mit remélünk az új élettől, attól, hogy világgá mentünk, az nem teljesen tiszta és egyértelmű. Körvonalazódik, bár eléggé általánosak ezek a célok. Nyilván boldogok szeretnénk lenni a mindennapjainkban, tisztességes munkával egy átlagos életszínvonalat fenntartani és megadni a lehetőségeink szerinti legtöbb választási lehetőséget a kislányainknak. Meglátjuk, hogy itt sikerül-e majd kialakítani ezt a fajta életet. Talán csak évek múlva fog kiderülni, hogy érdemes volt-e mindent feladni egy pontosan nem körülírható ideáért.
Ami viszont biztos, hogy sokkal könnyebb a mostani költözés, mert hárman vagyunk és nem egyedül kell megküzdeni minden újdonsággal. Lelki és fizikai támaszai vagyunk egymásnak akkor, amikor valamelyikünk éppen visszakívánkozna a régi, budapesti életünkbe, amely talán már inkább felmagasztosult eszményképként él múltbéli emlékeinkben. Mindenesetre, ha sosem próbáljuk meg, sosem tudjuk meg milyen lett volna, ha… Szerencsések vagyunk, mert számunkra legalább a lehetőség megadatott.
– Zsuzsi –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
