#vasárnapiebéd
Ritkán jutok haza „vasárnapiebédre”. Néha ráadásul az egy keddi vacsora vagy egy szombati reggeli. A lényeg ugyanaz: hazamegyek, odafészkelek a konyhaasztalhoz, a telefonom a táskámban marad, ha tehetem. Anya vagy Apa főzi az ebédet és én csak mesélek, mesélek, mindenről.
Vasárnapiebéd közben jólesik, ahogy a gyomromba szorult aggodalmak szép lassan helyet cserélnek a tejszínes hússal, krumplipürével és meggyes pitével. A szüleim nem vágnak a szavamba és nincs egy még nagyobb sztorijuk az enyémnél. Csak hallgatnak és örülnek, hogy odafolyatom az agyamat az abroszra.
Van, hogy az utolsó pitemorzsával kicsúszik, hogy mégis kellene a véleményük, a segítségük. Akkor aztán csillannak a szemek és szaladnak kifelé a korábban a nyelvük hegyén megzabolázott és visszafogott tanácsok és bölcsességek, de addigra már én is elég nyugodt vagyok, hogy képes legyek fejben lejegyzetelni a számomra megfontolandó dolgokat.
Aztán jöhet a finom tejeskávé, ami a szülőket felébreszti és pakolászásra ösztönzi, engem pedig elaltat a kanapén egy harmincpercecskére. Itt nem kell sietni, lehetek megint kisgyerek, aki a finom ebéd után a pokrócba csavarja magát.
Hazafelé a vonaton, „vasárnapiebéd” után már nem is tűnik olyan nehéznek az élet. 🙂
– Vica –
Gyere, beszélgess velünk! 
– Kommenteld a posztot Facebookon!
