#útinapló
Nagyon szeretek emlékeket gyűjteni a helyekről, ahol járok. Általában erős érzelmi töltete van minden utazásomnak: vagy a társaság miatt, vagy azért, mert valamiféle cezúra szerepét tölti be az életemben.
A telefonom nagyon szép képeket készít, folyton kéznél is van, mégis sokszor meggondolom már, hogy fotózzak-e.
Néha egyszerűbb egy pár sort lefirkantani, és az az apró üzenet önmagamnak minden fényképnél élesebben rögzíti majd a fényeket, a színeket, a formákat, a hőmérsékletet és az érzéseket.
Volt, hogy muszáj volt egy SMS-t küldenem: itt vagyok az óceán partján és rád gondolok. Meg kellett köszönni azt a sok mesét azokról a színes, régi utakról – az óceánig vittek. Mindketten még sokáig fogunk erre emlékezni.
Meglepő módon a kedvencem, ha ételek és italok szegélyezik az utamat, mert az ízek emléke is nagyon határozottan képes visszaröpíteni a pillanatba. Az organikus pisztáciafagylalt egy napsütötte kikötőbe, egy bontakozó beszélgetésbe egy akkor még ismeretlen, erős nővel. A legszaftosabb, mascarpone-val borított diós répatorta íze pedig egy mellékutcában lévő, szuterén, mégis fényes londoni kávézóba, a szertartásosan teázó kedvessel szemben ülve, miközben a mellettünk lévő asztaloknál harsánykodó kamaszok és egy, a Hugh Grant filmek annyira angolos baráti társaságát idéző, kötött pulóveres, fiatal felnőtt asztaltársaság reggelizik.
Általában persze hazajön velem néhány tömegközlekedési jegy, pár érme, egy-két képeslap is, amelyek újra és újra kézbe vehetőek.
Ti hogy őrzitek meg az emlékeiteket az útjaitokról? 🙂
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
