#tűz
Ámulatba ejt a tűz a kecsességével, a gyönyörű, állandóan változó színeivel, az erejével és a megfoghatatlanságával.
Emlékszem, amikor Szigeten láttam a tűzzsonglőröket még tizenöt éves koromban. Akkor elhatároztam, hogy én is szeretnék olyan különleges dolgot csinálni, ami veszélyes, de egyben szép is. A nagy elhatározásban szereztem is magamnak poit és virágbotot. Innentől pedig a tűz már nem csak ámulatba ejtett, hanem barátságokat, kalandokat hozott az életembe.
A középiskolás éveket az amatőr zsonglőrködés gyakorlásával és rendezvényeken való fellépéssel töltöttem. Imádtunk a barátaimmal suli után összejönni, meghallgatni valami éppen nagyon menő alternatív zenét és koreográfiát kitalálni rá.
Nagyon sokat formálták ezek a próbák és fellépések a személyiségünket. Megtanultuk a konfliktuskezelést úgy, hogy abból szülessen is használható megoldás, bejártuk az egész országot kifli-kakaó kombóval, parókián, sátorban, vasútállomásokon és üres koleszokban szálltunk meg. Megismertük a rendezvényszervezők kedvességét (vagy annak hiányát) a különböző eseményeken, a falunapoktól kezdve a sok-csillagos-szállodák rendezvényeivel bezárólag.
Volt, amelyikünknek a művészi érték megteremtése, az új trükkök kivitelezése volt az elsődleges. Nekem a legfontosabb, így visszatekintve, maga a csapat volt. A bandázás, az, hogy tudtuk, egymásra bármikor számíthatunk. A legnagyobb értéke végül a közösség lett, amivé alakítottuk a barátainkkal, zsonglőrtársainkkal, az útitársainkkal, az érdeklődőkkel és a közönségünkkel együtt.
Más-más háttérrel volt ott mindenki, korban és tehetségben is különböztünk. Mégis csak pár dolog számított igazán a gyakorlásokkor: dobáljunk a levegőbe minél több dolgot minél több ideig, hallgassunk valami jó zenét és ha lehet, akkor gyújtsuk is meg a dolgokat, amiket a levegőben próbálunk tartani.
Hát, így ment ez több, mint tíz évig.
Sic transit gloria mundi.
– Zsuzsi –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!