#testkép
Húszas éveim derekán vagyok és szeretem a testem. Pont olyan, mint amilyen az életem volt és amilyen éppen. Én vagyok. Mostanra értem oda és meg, hogy olyannak láthassam, amilyen valójában. Igen, jól képzelitek el most a fejem, ideillő képpel élve: dagadok a büszkeségtől, hogy ezt végre kijelenthetem! Hosszú volt az út idáig.
Kiskamaszként folyton nagynak éreztem magam. Egyszerűen nagyméretűnek. Soha nem volt ez a test nádszálvékony, soha nem voltam törékeny tinilány. Felnőve visszanézem egy nyaralás képeit: izmos, még nyúlánk kamaszlány néz vissza, aki jól emlékszem, csak a nyaraló kertjében mert fürdőruhában, elkendőzés nélkül olvasgatni. Ha tudtad volna akkor, te lány, hogy most vagy bakfisvékony, ennél már csak rosszabb lesz!
Aztán, ahogy múltak a középiskolai évek, magamra ettem egy védőburkot: annak is megvolt akkor a helye. Már nem haragszom érte magamra. Egy folyamat része volt megtanulni, hogy hogyan védjem meg önmagam a kül- -és főként- a belvilágtól. Mikor felszabadítottam magam ideiglenesen a szorongások alól, a saját lábamra álltam, lepattantak rólam a kilók. Érdekesség: három hónap volt, mire én magam észrevettem és megláttam. Egészen addig a fejemben, belül, én még mindig “nagy” voltam. Később emlékszem, ahogy zuhanyzás közben a combjaimra nézve ráébredek, hogy izmosak! Ó, mekkora élmény volt! ))
Persze, ezek a változtatások és új stresszkezelési technikák nem szöknek szárba hónapok alatt az ember fejében, amíg a gyökerük a mélyben össze-vissza gabalyodik. A testem újra tükrömmé vált: megkopott, lobogó receptek közül kiabált, leláncolva vesztegelt. Újra évek teltek el, mire megtanultam már nem csak figyelni, hanem valójában érteni a testem jelzéseit. Még onnan is egy hatalmas lépés volt, mire cselekedni is mertem, tenni magamért. (Talán furcsa a hangvételhez képest, hogy ez az egész ingadozás tényszerűen egy tízkilós intervallumon belül zajlott ám…:)) Mindeközben, mint bárki más, zúztam a hétköznapokat, egyidőben és legalább három irányba megfelelve.
Aztán ennek is vége lett – én vetettem neki véget, több lépésben. Addig kaptattam, míg felismertem, hogy mi az az életstílus, amivel minden hótt átlagos napon boldogan fekszem le aludni. Nem mondom, hogy elsőre ment, orron pöckölt még néhány körben az élet, csontom törte, márkás és elegáns cipőtalpakkal taposta a lelkem, satöbbi. Most sem állítom, hogy kész vagyok.
De végignézek a testemen: a törésen, a sebhelyeken, a változásokat követő világító csíkokon, az újonnan már sima bőrömön, a mosolygástól odaszokott szarkalábakon, az összes kerekségemen, a saját szabdalású, puha hajamon. Szépnek látom. Fog még változni, pont úgy és arra, amerre az életem.
Most már tényleg látlak és értem, amit mondasz. Nem haragszom már, minden jó és rossz emlékem közös veled, büszkén és békében önazonos. Hogy versenyezhetnél bárki mással, bármelyik címlapról?
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!