#térképetáj
Összeszámolni sem tudom, hányszor láttam madártávlatból, a repülő ablakából kinézve a magyar tájat. Hányszor szorult össze a szívem, hogy megint nem találkozunk egy darabig, és hányszor dobogott a torkomban, hogy hamarosan újra itthon érezhetem magam.
Aztán volt egy fordulópont, és egyszer csak akkor kezdtem el könnyezni, ha Lisszabont hagytam el, és akkor lettem egyre izgatottabb, amikor indulni kellett itthonról „haza”.
A választások után kétségbeestem. Három napig zokogtam, lefekvés előtt a híreket olvasva, az egyetemi előadáson, a metrón. Akkor már benne volt a levegőben, hogy hazaköltözöm, de április 8-án egy kicsit úgy éreztem, hontalan lettem. Úgy éreztem, nem tudok sorsközösséget vállalni egy olyan országgal, ahol ilyen cinikusan elárultak minden értéket, ami számomra fontos.
Így hát stratégiát váltottam. A saját ép elmém és józanságom érdekében levettem az ujjamat a közélet ütőeréről, és már csak nagy vonalakban követem a napi politikát. Belefásultam. Nincs értelme. Még most is nehezen írom ezeket a sorokat, nehezen barátkozom meg ezzel a (strucc)politikai helyzettel.
De jó itthon és jó végre az anyanyelvemen, választékosan kifejezni magam. Jó, hogy a magyar táj természeti értékeit tanulmányozhatom. Jó, hogy a barátaimmal fél szavakból is. Jó ismerni a társadalmi-kulturális kontextusokat, jó dolog bennük a legnagyobb természetességgel lubickolni.
És az is jó dolog, hogy stratégiát váltottam. Azt hiszem, lassan tényleg csak úgy tudunk túlélni, ha elhagyjuk a hagyományos politikai kereteket és elkezdünk egymásra és a környezetünkre odafigyelni. Azon a napon, amikor az emberek rájönnek, hogy nincs szükségük a politikára, mert képesek atyuskák nélkül is megszervezni a közösségeiket, akkor kezdődik majd egy új korszak ebben a „lángoktól ölelt kis országban”. Én a magam részéről ezen fogok dolgozni.
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
