#szerelemprojekt
Gyerekkorom óta írok történeteket. Kamaszként ez volt a dühöm, feszültségem, szorongásom kiengedő szelepe, majd ezt tanultam az egyetemen, felnőttként pedig a szakmámmá vált.
Mindeközben megmaradt a saját, személyes terápiámnak is. Eddigi életem legfájdalmasabb évei, legsúlyosabb veszteségei és traumái szabadversekben öltöttek formát – lett egy univerzális jelentésük is idővel.
A nyáron én írhattam meg a temetési beszédét egy szerettemnek. A szöveg az ő hangján szólalt meg, megmosolyogtatta, megkuncogtatta és emlékezésre késztette a gyászolókat. A torkomba költözött gombócot pedig könnyekké és jajgatássá formálta, segített kimosni a fájdalmat.
Vannak olyan dolgok, amiket kívülről alig lehet megérteni: számomra a családon belüli erőszak ilyen volt. 2 évnyi kutatómunka, elmerülés és egy színdarab megírása kellett hozzá, hogy felismerjem a mintákat, megértsem a motivációkat és ezen keresztül megismerkedjek a saját személyiségem árnyoldalaival.
A lányokkal hétről-hétre létrehozzuk itt a saját szövegeinket, felfűzve egy témára. Rutinszerűen megy, olajozottan dolgozunk. Mégis, amikor felmerült egy pillanatra a gondolat, hogy ennek egyszer vége lesz… hát elszorult a torkom.
Manapság már néha bele is feledkezem a hétköznapok iparosmunkájába: írok gépen, papíron, ízületi gyulladás esetén pedig online beszédfelismerővel. Mások hangján szólalok meg, a kitűzött céloknak megfelelően váltogatom a szókészletet, a stílust, a terjedelmet és megírok napi ezer-kétezer szót. Aztán hétfőn egy blogger ismerős dicsérete kizökkentett ebből és meghatódottan üldögéltem a sorai fölött.
Emlékeztetett az írás szerelemprojekt voltára.
És hogy mosolyogjatok: előtte napokig gondolkodtam, hogy miről írhatnék nektek, mi az én szerelemprojektem. A válasz végig ott ült a kérdésben, hiszen búvópatakként kíséri az egész életemet.
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
Nézd meg a többi #szerelemprojekt írásunkat is!
