#sminkkelvagynélküle
17 évesen Zsuzsitól tanultam, hogy a szemceruzával a szemem alsó, belső részét fessem ki, akkor szépen körbekenődik pár pislogás után. 27 évesen pedig Ninától lestem el, hogy a BB krém szépen feltölti az arcom kis redőit, amikor valamilyen nagyobb esemény örökké élő fotóin jó lenne, ha nem látszana a másnap. Konkrétan ennyi.
Ennyit fejlődött a sminktechnikám 15 éves korom óta, amikor a tűzzsonglőr fellépések miatt muszáj volt elkezdenünk sminkelni, különben nem látszott az arcunk a sötétben (mint Szávától anno megtudtam). Ezen „hihetetlen erőfeszítéseim” ellenére azt mondta minap egy Milánóban élő török építész barátom, hogy imádja a stílusom, főleg a szerinte túlsminkelt és túlöltözött olasz nőkkel összevetve, mert azt látja rajtam, hogy jól érzem magam a bőrömben. Alapvetően szépnek találom magam, és a smink és a ruhák csak arra szolgálnak, hogy a kedvenc részeimet kiemeljem. Ezzel a nyugodt, természetes stílussal az is együtt jár, hogyha valakivel először találkozom, nem feszengek, hogy elkenődött-e a rúzsom (a szájfény nem látszik a fogamon), hogy tökéletes-e a szemfestékem (éljen a vízhatlan, ami izzadós buliban is tart) vagy hogy kényelmetlen-e rajtam a smink/ruha/hajviselet. Arra fókuszálok, akivel vagyok, arra, hogy hogy érzem magam a másikkal. A helyzet önbizalmat ad ahhoz, hogy egy randinak véget vessek, amikor úgy érzem, vagy tovább élvezzem a másik társaságát, ha kedvem szerint alakul a találkozó. Az egész többről szól, mint hogy #sminkkelvagynélküle. Arról szól, hogy érzed magad igazán jól, igazán önmagad, igazán „egyben”. Mert ez bizony úgy látszik a külvilág felé, mint még egy réteg, tökéletesen ragyogó smink.
– Vica –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
