#randompéntek #világgámentem
Kedves Száva!
Olvastam az írásod a múlt héten, és ahogy elég sok olvasónkat, engem is nagyon meghatott. Tudod, a jó barátnők ilyenkor azzal szokták vigasztalni a másikat, hogy hát a másik oldalon sincs ám kolbászból a kerítés. (Ettől persze még nem lesz jobb neked, én is tudom.)
Sokan vagyunk, és egyre többen leszünk, akik ilyen-olyan okokból külföldre távozunk, hosszabb vagy rövidebb időre.
Sokszor gondolkozom ugyanakkor azon, vajon önzőség-e elmenni, otthagyni csapot-papot, a barátokat, családot, ilyen-olyan közösségeket, a magyarságot. Megtehetem én ezt? Hogy csupán a saját személyes fejlődésemre koncentrálva kiugorjak a családi és baráti kötelékekből, kötelezettségekből?
Az az igazság ugyanis, hogy ennek a nagy fejlődésnek, bár remekül mutat az instagramon, nagy ára is van.
Például lemaradni azokról a bizonyos spontán sörözésekről, amiket összehoztok a többiekkel, akik viszont nekem hiányoznak mindennél jobban. Nem ott lenni szakításokkor, újra szerelembe eséseknél, nem ismerni az új barátot/barátnőt hónapokig. Nem ott lenni a nagy sikerek, előrelépések megünneplésekor. Kihagyni a szülinapokat, karácsonyokat, szilvesztereket. Vagy épp esküvőket, mert nincs pénzed hazautazni. Nem látni a barátnőket gömbölyödni, nem ott lenni az új csapattag(ok) megszületésekor, kihagyni az első fogacskát, az első kézenfogva sétákat, lemaradni arról, ami már nem fog soha megismétlődni.
Olyankor bizonytalanodsz el igazán, hogy megér-e ennyit ez az egész.
Azt írod, hosszan kell castingolni egy sörhöz. Legalább van kiből válogatnod! Otthon mindig lesz valaki, akiknek bulit rendezhetsz – tudod, azokat, amikre engem már csak illemből hívtok, hiszen mindannyian tudjuk, hogy nem tudok majd elmenni.
De még neked csak egy sörhöz kell a barátokat castingolni, nekünk furcsábbnál furcsább embereket kell folyamatosan castingolnunk, hogy egyáltalán meg lehet-e majd inni velük valamikor a távoli jövőben egy sört egy fárasztó nap után. (Általában nem, túl furcsák.) A legtöbb ilyen kapcsolatot a kényszer szüli, érzi is mindkét fél, hogy ez inkább csak amolyan kölcsönös segítségnyújtás egy kis verbális kurkászáshoz. Egyéjszakás kaland – barátság verzió.
Igazán jó barátot találni egy ennyire mesterséges közegben nehezebb, mint az egyszeri politikust igazmondásra bírni.
Tudod, az otthon mindig a bázis marad. Mi megyünk HAZA hozzád.
Épp ezért, te minden alkalommal találkozhatsz X-szel, Y-nal és Z-vel, ha otthon vannak, vagy épp velem, ha otthon vagyok. De én csak akkor csípem el X-et, Y-t vagy Z-t, ha épp ugyanakkor utazunk haza. Vagyis általában csak karácsonykor. (Néha még akkor sem.)
Minden alkalommal irigykedve nézem a képeket, ha ti otthon csináltok valamit együtt. Olyankor egy kicsi, gonosz ördögfióka a bal vállamra csücsül és halkan belesúgja a fülembe: „mi van, ha már el is felejtettek téged?”
Olyankor is felötlik bennem az érzés, hogy talán túl nagy az az ár, amit azért fizetek, hogy ilyen vagy olyan megfoghatatlan ideákra hivatkozva külföldön éljek.
És persze, a legeslegjobb dolog az otthonlevésben (a túró rudi után) – a családod közelsége. Hogy bármi történjék is, ők ott vannak neked. Innen, távolról érzed csak igazán milyen, ha ott van körülötted az a bizonyos láthatatlan védőháló. Tartanak és támasztanak, mert ott vagy hozzájuk közel – és ezáltal te is képes vagy tartani és támasztani őket.
Nekem nincs itt senkim, hogy hazavigyen autóval, ha beteg leszek – és én sem vagyok ott nekik, ha hirtelen valami történik (Isten ments!) a családban. Nem tudok segíteni kisbabát szittelni, uncsitesót korrepetálni, mamát kórházban látogatni, papának bevásárolni.
Hát lehetek ennél önzőbb?!
Ilyen ez a 21. század. Társas magányban élünk, egyedül van, aki megy, és egyedül érzi magát, aki marad. Még, ha a technikai vívmányoknak köszönhetően a kapcsolattartás könnyebb is, mint valaha, még így is nagyon nehéz.
Ilyen a mai világ, megyünk, világot látunk, szerencsét próbálunk, aztán véletlenül szerelmesek leszünk, életet alapozunk, tán meg is állapodunk, letelepedünk. Néha máshol, mint ahova a gólya eredetileg pottyantott bennünket. Ez az egész tényleg önzés volna a részünkről? Nem tudom. Lehet.
De tudod mit?
„Ezen a barátságon már nem fog ki pár ezer kilométer.”
(És már csak 36 nap van karácsonyig!)
Ölellek messziről is:
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
