#randompéntek #végek
Megvan az az érzés, amit egy jó sorozat vagy könyv végén érez az ember? Amikor elsötétül a képernyő, vagy becsukod a könyvet? Csak én érzem percekig rettenetesen elveszettnek magamat ilyenkor? Mi a fenét kezdjek magammal? Mit fogok nézni? Mit fogok olvasni?
Már megint valami vége felé közelítek. Lassan befejeződik ez a csoda év, megírom a diplomámat, lejár a szerződésem, elköltözöm itthonról. De közben jön ez az ismerős szorongató érzés, hogy mi lesz velem? Kikerülni a munkaerőpiacra, friss húsként, szerintem állati nagy kihívás. Önéletrajzokat küldözgetni, állásinterjúkra járkálni, mosolyogni és megfelelni mások elvárásainak óriási (lelki)erőpróba. Elviselni, hogy néha nem te kellesz és közben megőrizni a saját magadba vetett hitedet, újra és újra.
Érdekes. Amikor két éve az egyetemre mentem vissza, ugyanezek a szorongató érzések telepedtek rám, csak akkor azt gondoltam, hogy majd az egyetemen kell elviselni a sok bukást, ott kell majd megfelelni az elvárásoknak, miközben már mindent elfelejtettem, amit évekkel korábban megtanultam. Emlékszem, vittem magammal mind a 64 kidolgozott államvizsgatételt Portugáliába, hogy még az egyetem indulása előtt átolvashassam őket, hogy legalább némi fogalmam legyen a korábbi tanulmányaimról. 🙂 (Végül kettőt néztem át :D) Aztán mégis pikk-pakk belejöttem, belekényelmesedtem – és most azt kell látnom, hogy lassan vége. A BSc. alatt azt gondoltam, majd dolgozni lesz végre mennyire jó, most meg úgy érzem, az egyetem volt a biztonságos közeg. Úgy látszik, a váltás önmagában indifferens, a megszokott helyzetből, közegből való kilépés az, ami időről-időre próbára teszi az önbizalmamat. Remélem, idővel ez is könnyebben fog menni.
– Dóri –
Photo by Erol Ahmed on Unsplash
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
