#randompéntek
Rendesen állsz, csöndben figyelsz, ha nem kérdeznek, nem szólsz, előre köszönsz, átadod a helyed és tiszteled az időseket, azért, mert én azt mondtam.
Nem kell rögtön végletekre gondolni, de alapvetően a legtöbben, nagy vonalakban, ilyen keretek közé szocializálódtunk, azt hiszem. (Ehhez képest könnyen tűnnek neveletlennek a mai gyerekek.) Lányként végképp kevésbé értékelték, ha szembementünk ezzel és hamarabb voltunk “rosszak”, mint “elevenek”.
Nagyon szeretek udvariasan viselkedni, szeretem, amikor a helyzetek elegánsan, mindkét félben jó érzést hagyva oldódnak meg. De kikerülhetetlen, hogy mennyi hátránnyal jár ez az átgondolatlan udvariasság.
Amikor idős, már állni se bíró férfi arcán látod a szégyent, hogy le kell ülnie a villamoson, holott nők állnak.
Családon belül, a hozzád legközelebb állók viselkednek sértőn vagy bántanak: mindenki az elvárásoknak megfelelően hallgat, évtizedekig, “mert a papa ilyen”.
A tanáraid tiszteletet érdemelnek tőled. Az is, aki kicsit zavaros tekintettel érkezik reggelente, az is, aki csak a lányokat segíti kötélmászáskor.
Nálad a megoldás, de nem tudod hogyan fogalmazd meg és tálald a felettesednek, professzorodnak, holott a közös érdek megkívánná. Hát még, ha az ő hibáját javítanád!
A férfi kolléga, dobozok alatt roskadozva, a kisujjával tartja előtted az ajtót és meggyőzhetetlen, hogy talán fáradjon be előtted, tényleg, nyugodt szívvel.
Még rosszabb: pasi társaságában megy a cserebere a bankjegyekkel a pincér érkezése előtt, hogy ne hozd kellemetlen helyzetbe, hogy nőként fizetsz. Nem, randinak sem kell lennie ehhez.
Ülsz egy érdekes oktatáson és már nem teszel fel kérdéseket. (Esetleg már jelezték is, hogy talán a hátsó sorban, csöndben légy okos.)
Vagy épp fordítva: előadóként kérdezel és nézed a cikázó szempárokat a némaságban. Szomorúbb a társaság másik fele, akik szemlesütve maguk elé merednek. Fel sem merül, hogy netán megkérdőjelezzék egy kérdés erejéig – nem a tudásodat, a tényeket -, de a véleményedet sem.
Gúzsba köti az ésszerű gondolkodást a tekintélyelvűség. És ezek csak kellemetlenségek.
Emlékszem, amikor az iskolai ballagás előtt, a virággyűjtésnél sokan behívtak minket, főleg idősek: szedjük le magunknak az orgonát, hadd ne kelljen felmászniuk.
Aztán nem engedett ki minket az egyik öregember a kertjéből, csak ha puszit adunk neki. Hárman voltunk, kiskamaszok, erősek. A hangunk az égig ért. Bármikor máskor. Az egyik lány adott neki puszit, hogy kiszabaduljunk. Nem rohantunk rendőrhöz, szülőhöz, tanárhoz, hallgattunk, magunk között is.
Világéletemben úgy neveltek, hogy ha baj van, szóljak, szólhatok. Hogy legyek határozott és bátor, támogatnak. A személyiségem is alapvetően ilyen. Felnőttként már tudom, tanulom másképp kezelni ezeket a helyzeteket, asszertíven, illő módon, de hatékonyan.
De nem mindenki érez erőt fellépni a normákkal szemben. És mindig lesznek gyerekek, akiktől ez nem elvárható.
Azt kívánom magunknak, hogy legyünk képesek megengedni alkalmanként az ésszerűség nevében az udvariatlanságot. Felejtsük el a feltétel nélküli illedelmességet, helyette figyeljünk magunkra és másokra. Ezt a valós figyelmet adjuk tovább, ne rendszabályokat!
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
