#randompéntek #sóvirág #tünetegyüttes #vígszínház
Két nő, köztük a távolság: hatvan év. Köztük a közelség: bizalom.
Emese. Izomerő, sudárság, magát csak meg-megcsillantó történet.
Éva. Elegancia egy meghajló testben. Rettenetes erő kell ahhoz, hogy ezeket az évtizedeket és kínokat megoszd a világgal.
Az a fiatal nő minden rugalmasságát és erejét arra használja, hogy kecses mozdulatokat indítson útjára. A másét.
Olyan tartás lengi át azt a kilencvenegy évet, hogy ahhoz nem kell támasz.
Olyan fiatal, önmagát keresi? Pont mint én.
De ez a keresés olyan kevésnek tűnik ebben a hatvan évnyi kontrasztban. A másik oldalon felelevenített emlékek, a szeretett emberek erős köteléke. Enélkül katyvasznak, zavarnak, semminek látom az identitáskeresést. A magamét is.
Ezek ketten történeteket, elmúlt életeket táncolnak; kedves, megmosolyogtató, néhol borzongató emlékmorzsákat mesélnek.
Nézem a mozdulatokat és elrettent az elmúlás, a kötött izmok, a töpörödő test látványa. Én is így fogok kinézni. Sőt, dehogy!
Azokat az izmokat, amik majd kötötté válhatnak, most kellene megszerezni. Most kellene az a feszes fenék, izmos comb, sudár tartás, hogy legyen majd minek zsugorodnia, tónust veszítenie. Hogy legyen, ami kitart odáig engem – de hát hol leszek én kilencvenegy évesen. Sőt, dehogy.
Emese 18 évesen továbbtanul, frizurát vált. Éva 18 évesen elárvul és kiéheztetik. Fél évszázad a különbség.
Mindenki tudja Auschwitzot. Gettó, aztán marhavagon, vödrök, láger, jobbra, balra, fuldoklás közben ráébredés, krematórium, hamu. Vagy munka, kegyetlen éhség, legyengülés, elembertelenedés, versstrófákkal, dalsorokkal identitásba kapaszkodás, felszabadulás. Nincs hova hazajönni, nincs kihez hazajönni. Túl-élő-halott?
Éva mesél a húgáról. Az édesanyjáról és az édesapjáról. Mind-mind tudjuk a fentieket, én is. Mégis nem tudom, nem merem, képtelen vagyok a gondolatmenetbe a sajátjaimat belehelyettesíteni, odaképzelni az összeszoruló tüdejükbe a gázt. Ez felfoghatatlan, elképzelhetetlen!
Spiccek emelkednek, egyenes lábak ívelnek, ujjak táncolnak. Néha megpihennek. A lámpafény olykor minden falra juttat egy-egy másolatot ebből a két nőből.
Elmorzsolt zsebkendő a kezemben. Óvatos kérdés kettejük között, mehet-e még egy meghajlás. Tapintatos harmadjára is visszatapsolni másfél óra munka után egy kilencvenes nőt? Remélem nem bánja. Nem hagyjuk abba. Úgy szeretném elkapni a tekintetét, hogy tudja, nem volt hiába megfeszülnie, kinyílnia, tudnia kell, hogy átadta, a mondanivaló átért.
A sóvirág apró, lila, kedves. Fanyar az illata, van, aki nem szereti. Én megszerettem.
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
