#randompéntek #mondatok
A szobában Rubik-kocka, nálam dobókocka. Elhajítom az ágy mellé. Hatos. Nyertem? Újra gurul a kocka. Egyes. Nyertem. A sárga oldal már kész. Ők büszkék. Megtanult lépések egymás után, színek nem-találkozása a térben. Német felhangok angol dúrokkal és magyar karmester. Poharak is vannak. Ujjak lágy mozgása a szélükön, a harmónia majdnem teljes. Talán ez egy szimfónia az új világhoz. A hídon szentek állnak, míg előttük a könnycseppként szitáló eső alatt apró, ikonszerű festmények. Egyik a másik után. Az idő lassan telik, a távolság nő, a cél elérhetetlen. Azt mondják visszafele könnyebb, mert nincs, ami itt tartson. Igazuk volt. Mindig igazuk van. De a padon felejtett napszemüveg lencséjén keresztül a színek lágyabbnak tűnhetnek nekik. Nekem homályossá tette az emlékeket. Nem hiába hagytam ott, a Moldva partján, azokkal együtt. Most keresem a kulcsot. Ma este egyedül jövök haza. A Pótkulcs lugasában hangzavarrá szűkülő magyar, francia borok összecsengése. Hiányosan dohos könyvek a pince polcán. Lapozgatok. Ők neonfénnyel megvilágított asztalt bámulva állnak. Várnak. Továbbmegyünk a raktérbe. Azt mondták tűz van ott, sietünk, de ott énekelnek: az utcák vörösbe futnak. Tegnap írták. Most füstkarikaként vánszorgó gondolat vagyok. A pipa égve maradt a morzsás asztalon. A szoba csendes. Kirakott Rubik-kocka a földön, a dobókocka zsebemben, a szememben monokliként a napsugár.
– Zsuzsi –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
