#randompéntek #nemtabu #lelkiegészség
Ki gondolná, hogy egy órája még otthon feküdtem, a fejemre húzott takaróval és zokogtam, felkelni képtelen.
Ha felnéztem, úgy éreztem a plafon rám szakad, addig is, a tüdőm támasztja az egészet. Ha felkelnék, felöltöznék, mozognék, sétálnék, jobb lenne, de képtelen vagyok. Csak akörül forognak a gondolataim, hogy ebben a katatón állapotban, mint egy szobanövény, úgy akarom kivárni, hogy elteljen ez az élet. Anyám lakásába hazamenekülve vagy egy szanatóriumi szobában, a gyógyszert se bánom, csak ne fájjon, ne szorítson így.
A súly, hogy nem tudok 9-5-ig tartó munkahelyre betagozódni, de az önálló vállalkozás okozta stresszt se tudja majd a testem elviselni. Hogy nem szeret a társam szerelemmel, hogy nem lehet családom, bár talán jobb is, amíg egy ilyen inkompetens mentális ingovány vagyok. Alkalmatlan az életre, nem evilágra való.
A következő lépés megléphetetlen, olyan fájdalmat én nem okozhatok – amíg csak gondolod, az nem számít. Hát ma lenne a napja?
Nem tudom mi van velem, rág egy ideje az élet, de nem gondoltam, hogy ilyen mélyre eshetek, ilyen hirtelen.
Nem tudom, hogy valóság-e, amit érzek.
Az agyamban hiányzik most valami hormon vagy ásványi anyag, ez a realitás.
Legalább soha nem ittam rá, nem szedtem be gyógyszert – ez se kevés! Ezt jól csináltam.
Képes voltam rá.
Elkapom és belekapaszkodok ebbe a cérnaszálba. Felülök, beágyazok. Megnyitom a vizet, lemosdok, kikészítem az új szoknyám. Minden oké lesz, vége van.
– Száva –
Ez az írás sok hónapja született meg, most tudtam nektek megmutatni. Úgy éreztem, hogy muszáj formát találnom az élménynek, milyen is egy pánikroham belülről.
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
