#randompéntek #kétnyelvűen
Múltkor beszélgettem egy barátnőmmel, aki a négy hónapos babája mellől ment vissza dolgozni. Az USA-ban ez itt így működik, és ő még a szerencsésebbek közé tartozik, hogy négy hónapot otthon tudott maradni a kicsivel. Szereti a munkáját, de mégis az első hetekben azt tapasztalta, hogy olyan nehézkesen jutnak a szavak az eszébe, mintha valami köd lenne az agya előtt.
Annyira megtetszett, ahogy megfogalmazta, mert gyakran én is ezt érzem, amikor próbálok egy normális beszélgetést folytatni, de közben a gyerekekre is figyelek. Ami még tetőzi a kommunikációs szétszórtságomat, hogy bármikor, amikor új embereket ismerek meg, akkor azért a kislányok is ott vannak körülöttem az esetek döntő többségében.
A gyerekekkel kizárólag magyarul beszélek, de minden más társalgás meg angolul folyik. Jó kis gyakorlat az agyamnak, hogy egyik nyelvről a másikra váltsak perceken belül és persze a témakör is változik. Ja, és természetesen a szemkontaktust sem tudom tartani, mert közben pásztáznom kell a terepet, hogy épp melyik lány – általában a három éves – próbál veszélyesebbnél veszélyesebb helyekre felmászni, eljutni.
Olyan is előfordul, hogy beszélgetések közben lassabban jut az eszembe egy-két szó, de ha valakivel nagyon kényelmesen érzem magam, akkor akár pár magyar mondatot is beékelek véletlenül, csak sajnos azt nem értik, én meg nézek furán, hogy de most miért nem reagálnak. 😀
Szerencsére sikerült kialakítanom barátságokat, de így áttekintve a mostani kommunikációs formáimat, olyan lehet velem beszélni, mint egy korai stádiumban lévő elmeháborodottal: gyér szemkontaktus, más nyelveken való hablatyolás, kérdő tekintetek, hogy mit is akartam mondani.
Jó lesz, ha már mindkét lány beszél majd magyarul. Akkor majd bűntudat nélkül folytatom a beszélgetést a felnőttekkel csak angolul és pár év múlva már a játszótéren sem kell majd minden másodpercben szorosan követnem a mozdulataikat.
– Zsuzsi –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!