#randompéntek #jómagyarszokás Egy olyan városban élek most, ahol nagyságrendekkel több magyar lakik, mint amennyi magyar volt összesen egész Portugáliában.
Igazság szerint úgy is érzem magam, mintha csak valami furcsa faluba csöppentem volna – annak minden kötelező attribútumával együtt: pletyka, áskálódás, széthúzás, gáncsoskodás, rosszindulat, stbstbstb. Gondolom, mindenki hallott már anekdotákat arról, hogy „jó magyar szokás szerint” a magyarok egymás legnagyobb ellenségei.
Nos, bár ezt Lisszabonban nem tapasztaltam (talán nem volt meg a kritikus tömeg?), de ide érkezve csak aláírni tudom. A jelenség létezik. A nyáron voltam egy képzésen, ahol egy igen magas rangú politikai vezető viccelődött nekünk azzal, hogy ha egy (külföldi) városban két magyar szervezet is van, akkor nyugodjunk meg, tuti biztos, hogy utálják egymást. Ezen ő nagyon jól szórakozott, én viszont inkább elsírtam volna magam rajta. Ennek miért kell így lennie? Azóta is foglalkoztat a gondolat.
Arra jutottam, hogy sok más „kiváló” romboló szemlélethez hasonlóan, ezt is kulturálisan, egészen kicsi korunktól szívjuk magunkba. Arra neveljük a gyerekeinket, hogy csak a saját dolgaik a fontosak, hogy üssenek vissza, hogy ne sajnálják. „Nem érdekel, hogy a Lacié hányas” „Jó, hát szegény Béluska most így járt” „Nem baj, az a lényeg, hogy neked sikerült.” Később sem dolgozunk csapatban, nem osztozunk meg a tudáson, hiszen az azt jelentené, hogy az általunk vérrel és verítékkel megszerzett javakon fog valaki „majd jól felmászni”. Amíg én tudok többet, addig vagyok csak biztonságban. Megtanuljuk, hogy a másikban alapvetően nem szabad megbízni, hiszen ő nagy valószínűséggel azt fogja csinálni, amit mi is épp csinálunk: féltjük a saját javainkat (munkát, társat, projektet, bármit) a másiktól.
Ezen akkor miért is lepődünk meg? (Vagy már meg sem lepődünk?) Pedig ennek nem kéne így lennie, ha nem nevelnénk a felnövekvő generációba kezdettől fogva, hogy
a) ha helyzetben vagy, szard le a másikat, csak te vagy a fontos
b) ne hagyd a másikat veled egy szintre kerülni, mert még helyzetbe hozhatja magát, és majd le fog szarni.
Azt gondolom, hogy ez a „jó magyar szokás” ebből a két feltevésből fakadhat, amin csak az segíthet, ha érzékenyebbé, nyitottabbá és jóhiszeműbbé neveljük a következő generációkat. Meg kell tanulnunk bízni egymásban, mert, bár elég közhelyes, de együtt sokkal többre vihetjük.
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!