#randompéntek
#helyreigazítás
Tévedtem. Emberi dolog. Viszont mivel a téves véleményemnek itt is hangot adtam, gondoltam, írok arról is, hogy már nem tudok egyetérteni a korábban képernyőre vetett gondolataimmal.
Felültem erre a fránya propagandavonatra és túl későn szálltam le róla. Sajnos az #állatokjogai című poszt még azelőtt megszületett, hogy ez megtörtént volna, így most ebben a randomban szeretnék elhatárolódni a korábbi írásomtól.
Az egész azzal kezdődött, hogy megnéztem a Blackfish című dokumentumfilmet – bár utólag inkább propagandafilmnek nevezném, és maradéktalanul felültem a film leegyszerűsített és kisarkított mondanivalójának. Egyébként továbbra sem mondanám, hogy amiket anno leírtam, azokon nem kell tovább gondolkodni vagy nincs bennük igazság, és most már minden a legnagyobb rendben van az állatkertek világában. DE. A film csuklóból összemossa a modern állatkerteket mindenféle állatkínzó intézmények képével és elegánsan elfelejti bemutatni a filmbéli intézmények aktív természetvédelmi tevékenységét. Például, hogy évente hány elárvult, lesérült tengeri emlősnek tudnak olyan ellátást nyújtani, amit a János Kórház betegei is megirigyelnének. Hogy speciális kamionokat és repülőket tartanak fent, hogy a felépült állatokat vissza tudják juttatni a természetes élőhelyükre. Hogy hány millió dollárral járulnak hozzá ezen emlősök kutatásához, hány szakembert képeznek és küldenek folyamatosan terepre, hogy javítsanak az állatok életkörülményein. Szerintetek honnan van minderre pénz? Ezt bizony mi finanszírozzuk a belépő megvásárlásával. És amikor a Blackfish-hez hasonló filmek ezen intézmények bojkottjára szólítanak fel, ezt a pénzt veszik ki az állatok védelméből.
A film, és ez által az én gondolataim is főleg akörül forogtak, hogy van-e jogunk bezárni állatokat ketrecekbe pusztán a mi szórakoztatásunkra. Így, ebben a formában persze, hogy nincs. DE. Ebből a gondolatmenetből teljesen félrevezető módon kimarad az a jó néhány abszolút racionális érv, ami miatt igenis van jogunk, sőt, kötelességünk is fogságban tartott populációkat fenntartani.
Hogy miért van szükségünk rájuk? Többek között azért, mert így képesek vagyunk olyan közelről megfigyelni a teljes biológiai repertoárt, amire a vadonban sokszor egyáltalán nincs lehetőség. (Ha például a budapesti állatkertben nem dolgozzák ki Lulu, az orrszarvú mesterséges termékenyítésének protokollját, talán most nem tudnának San Diegóban a nemrég kihalt északi szélesszájú orrszarvú megmentésén dolgozni.) Megeshet, hogy a vadonban olyan sérülékeny a populáció, hogy egy váratlan esemény (pl. betegség vagy természeti katasztrófa) teljesen eltüntetné a fajt a Föld színéről. Nem tehetjük meg, hogy csak azért, mert a fogságban=rossz, szabadon=jó gondolatmenet egyszerűbben emészthető, nem gondolkodunk előre és hosszú távon az állatok jövőjéről.
Szóval, kedves Olvasó, kedves backpackerBori és kedves tavalyi én! Menjünk JÓ állatkertekbe és támogassuk a munkájukat a belépőinkkel. Tiszteljük az állatokat, ne simogassunk vadállatokat, nem kell papagájokkal fotózkodni meg elefántokon lovagolni, mert ezek az élőlények továbbra sem a mi szórakoztatásunk végett vannak a világon.
És végezetül tájékozódjunk, mindig legyen gyanús, ha egyszerű megoldásokat kínálnak a számunkra és ne féljünk beismerni ha mégis hibázunk 🙂 Nekem most jól esett, köszi, hogy elmondhattam.
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
