#randompéntek #eddieasas
Az új év szinte majdnem első napján láttam egy filmet, ami annyira megfogott, hogy azóta már négyszer is megnéztem, mind a négyszer végigbőgtem, és nem győzöm ajánlani az embereknek. A film címe: Eddie, the eagle (Eddie, a sas).
A film igaz történet alapján íródott – a brit Michael „Eddie” Edwards történetét dolgozza fel, akinek a gyermekkori álma volt, hogy egyszer kijusson a(z) (téli) olimpiára. Magáról a filmről, mint filmipari termékről is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: szépen van fényképezve, a vágás remek, egy másodperc üresjárat nincs a filmben, a zene pedig tökéletes 80-as évek hangulatot teremt.
A színészi játék fergeteges: Hugh Jackman brutálisan jól adja az életből és saját magából kiábrándult, koptatott farmeres, cowboycsizmás szuperlaza amerikait, Taron Egerton nevét pedig jobb, ha minél előbb megjegyezzük, mert a srác valami eszméletlenül játszik, pedig nem volt könnyű dolga. Eddie Edwards ugyanis minden kordokumentum tanúsága szerint egy kicsit tényleg flúgos volt, ezért Egerton alakításában kulcsfontosságú volt, hogy úgy tudjon „béna és idétlen lenni, hogy a karakter megmarad aranyosnak, és nem megy át gúnyos, sértő karikatúrába.” (Sixx kritikája az indexen: http://index.hu/kultur/cinematrix/2016/04/01/bena_siugrorol_is_lehet_jo_sportfilmet_forgatni/) Engem tényleg nagyon megérintett ez az alkotás, valószínűleg azért, mert nagyon sok ponton tudok kapcsolódni a történethez, és ezáltal nagyon könnyen tudtam azonosulni Eddie figurájával.
A film nagyszerűen érzékelteti, milyen érzés nagyot álmodni, miközben a körülmények mind ellened szólnak. Hogy milyen fontosak az álmok, az életcélok: kinek az olimpia, kinek a kőműveskedés, kinek az állatorvosi… Hogy mennyire vissza tudnak tartani azok, akik csupán aggódnak érted. Hogy milyen fontos is a saját iránytűnket követni, a saját belső hangunkra hallgatni mindig és minden körülmények között. És bár ezek önmagukban is mind nagyon jó felvetések, számomra elsősorban a siker természetéről szól ez a film. Hiszen mitől lesz valaki sikeres? A szerencsének (tehetségnek) vagy a kitartásnak és az elhivatottságnak köszönhetően? Ugyanolyan fontos-e mind a kettő? Jó úton járunk-e, ha túl sok nehézséggel kell szembenéznünk a célunk eléréséért? Nem lehet, hogy csak szélmalomharcot vívunk éppen? Erre egyébként egy másik sportolóról szóló igaz történetben (bár filmként sokkal kevésbé jól sikerült alkotásban) kaptam kielégítő választ: „Van két srác, az egyik kap 10.000 dollárt, még a másiknak keményen meg kell dolgoznia érte.
A végén mindkettőjüknek 10.000 dollárja lesz, de a második srác az egész folyamat során sokkal többet nyert, mint csupán a pénz. Szóval mit gondolsz, ki járt jobban?” (Greater) És egyáltalán: mit nevezünk sikernek? Amit a többiek annak tartanak, egy mérhető, hivatkozható valamit, vagy a siker inkább egy egyéni cél elérése, esetleg túlhaladása, saját magunk korlátainak ledöntése? Edwardsot sokan bírálták az olimpiai részvétele miatt, mert úgy tartották, viccet csinál az egész rendezvényből, és persze elsősorban a síugrásból, pedig ha valaki, ő éppen a teljesítőképessége határait feszegette.
A filmben van is egy remek jelenet, ami csodásan odapirít azoknak, akik eképpen gondolkodnak. Eddie a felkészülése során magához képest egyre nagyobbakat ugrik, ezzel persze folyamatosan megdöntögetve az épp aktuális brit „rekordokat”. Az egyik ilyen lesiklása közben a norvég csapat edzője odaveti Eddie edzőjének, hogy szégyent hoznak a sportra, mire Peary (Jackman) így válaszol: „Igen? Helyes.” Majd lekiabál az éppen sikeresen földet ért Edwardsnak: „Egyéni csúcs! És micsoda szégyen!”
A film csúcspontja számomra azonban egyértelműen az a jelenet, amikor Edwards és az aktuális világsztár, Matti Nykänen egy liftben beszélgetnek életük legfontosabb ugrása előtt. A megdöbbentő számomra ebben a kulcsfontosságú beszélgetésben az volt, hogy szinte szóról szóra összecsengett azokkal a gondolatokkal, amiket Hosszú Katinka könyvében olvastam. Matti azt mondja Eddienek, ők ketten közelebb állnak egymáshoz, mint a többi versenyzőhöz, mivel egyikőjüket sem a győzelem-vereség tengely motiválja. Mindkettejüknek az a céljuk, hogy magukhoz képest a legjobbat nyújtsák, mert a hozzájuk hasonló emberek csak ekkor lehetnek elégedettek magukkal még akkor is, ha ez a teljesítmény csak az utolsó helyre elég.
Hosszú Katinka saját könyvében azt írja, ez a fajta gondolkodás segített neki, hogy túllendüljön a győzelemhez való görcsös ragaszkodás bénító állapotán. Fel kellett ismernie, hogy a siker mérhető formája egyfajta kellemes mellékterméke annak, ha kihajtja magából a maximumot. Az igazi siker, hogy legyőzte a saját teste és képessége korlátait, így ha utolsó is lesz, mégis nyert valamit, ami számára sokkal fontosabb.
Talán a kudarcaink a folyamat szerves részei? Talán csak azt jelentik, még nem vagyunk képesek bebizonyítani a világnak, hogy ők tévednek – de már elindultunk az úton? Olyan nagyszerű gondolatok ezek, amiket érdemes a magunkévá tenni. Az Eddie, a sas című filmet megnézve sok mindent helyre tudunk majd tenni a lelkünkben. Ha valaha is volt igazán nagy, lehetetlennek tűnő álmod, feltétlenül nézd meg a filmet. (És készíts be rengeteg papírzsepit.)
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
