#randompéntek #álom
Az osztályteremben vagyunk, várjuk a magyartanárt. Nagyon félek tőle és már a szünetben azon stresszelek, hogy milyen napja van. Most is épp azt találgatom a többiekkel együtt, vajon milyen kedve lesz. Beszélgetünk-e megint az óra végéig, vagy ma haladni akar? Éppen bal lábbal kelt fel és megint passzív-agresszív, fölényeskedő, a kipécézett diákokat affektálva kigúnyoló hangulata van? Vagy megint nincs kedve tanítani és akkor negyvenig várhatunk rá, hogy bejöjjön az órára? Ma ki lesz a soros, hogy szóval tartsa, ha jó kedve van? Ha bájolgunk, az még mindig jobb, mintha a kérdéseire kellene válaszolni. Egy emberként utáljuk őt. Megkülönböztet, elkönyvel és egyébként is feszt hülyeségeket beszél. Egészen biztosan nem százas.
Szóval így ülünk épp az 1-es teremben, szorongunk megszokottan és azt számolgatjuk az osztálytársaimmal, hogy még mennyi van hátra, mire a felismeréstől megrészegülve felkiáltok: „Nyugi, már csak négy hét, vagyis már csak 16 magyaróra van az érettségiig!” Az tényleg nem sok, azt már ki fogjuk bírni – helyeselnek boldogan a többiek. Mindenkit felvillanyoz a küszöbön álló szabadság gondolata.
És akkor felkelek. Lassan megszűnik mellkasomat szorító érzés, visszatérek a saját időmbe és ráeszmélek: már nincsenek magyarórák, nincs Á.né, nem kell félni többet semmitől. Már vége van. Nem tudom leírni az örömöt, ami átjárt azon a reggelen.
– Dóri –
Photo by Jordan Bauer on Unsplash
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
