#rabokvagyszabadok
Furcsa érzésem van, hogy idén, jó pár év után, ismét Magyarországon leszek március 15-én. Míg Isztambulban és Strasbourgban nem okozott nehezemre kokárdával sétálgatni az elmúlt pár évben március 15-én, mert a gimnáziumi ünnepségek hangulatát juttatta eszembe, most mégis kicsit hezitálok, hogy fogadják majd az emberek. Igen, itt Budapesten.
Furcsa lett a hazaszeretet ugyanis az elmúlt néhány évben. Úgy tűnik, ha nem ide vagy oda szavazol, nem vagy „igazi magyar”. Ha külföldön élsz vagy a szerelmednek más a nemzetisége, szintén nem. Ha nem utálsz mindenkit, akinek a tiédtől egy kicsit más a véleménye, a bőrszíne, a szexuális irányultsága, akkor sem. Számomra egy erős Magyarország azt jelenti, hogy állampolgárokként elfogadjuk és támogatjuk egymást és szilárd alapokon nyugvó demokráciát fejlesztünk. Azt is jelenti, hogy befogadjuk, akinek szüksége van egy másik ország támogatására. Azt, hogy határozottan, intelligensen és jogalapokon érvelünk és szavazunk a nemzetközi intézményekben. Azt, hogy a társadalmi olló zárására, nem szélesre tárására törekszünk. Azt, hogy gondolkodó magyar fiatalokat, nem birkákat nevelünk. Azt jelenti, hogy büszkén lehetek magyar, bárhol a világon. „Igazi magyarnak” lenni számomra azt jelenti, hogy ezekért az értékekért dolgozom, bárhol, bármikor és bármilyen formában. Idén, amikor kitűzöm a kokárdát, az reményt jelent. Reményt egy olyan Magyarországért, amire Petőfi is büszke lenne.
– Vica –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
