#nagyanyámtudná
Én úgy nőttem fel, hogy a nagymamáim ugyanabban a városban éltek, ahol mi. Hetente egyszer biztos meglátogattuk őket. Ünnepekkor, születésnapokkor vagy ők jöttek, vagy mi mentünk.
Emlékszem, volt, hogy ott aludtunk náluk. Az egyik nagymamámmal sokat voltunk az úgy nevezett grundon, ahol szőlőt, és gyümölcsöket termesztett, míg a másik mamámmal sokat csavarogtunk, etettük a kacsákat, malacokat és megtanultam a palacsintasütés csínját-bínját.
A velük szerzett emlékeim egyre gyakrabban törnek a felszínre mióta nekem is gyerekeim vannak. Hiszen azóta sokat gondolkodom a családok dinamikájáról, a kialakult kapcsolatokról, hagyományokról és a szeretet, összetartozás érzését kiváltó tényezőkről.
Annyira bonyolultak ezek a kötődések, főleg, hogy semmi sem fekete és fehér. Vannak ezekben a kapcsolatokban is hullámvölgyek, legyen az férj-feleség, szülő-gyerek, nagyszülő-unoka viszony. Azt hiszem a legjobb úgy kezelni ezeket, ha mindig egyenesen, tiszteletteljesen kommunikálunk egymással, akkor is, ha ez éppen nagyon nehezen megy az érzelmek hevessége miatt.
Ja igen, néha a büszkeségünket is érdemes kicsit a háttérbe szorítani és teret adni annak, hogy a sebezhető oldalunk is megmutatkozzon. Ez az egyik legnagyobb erősség, hiába tűnhet gyengeségnek, hiszen segítséget elfogadni, főleg kérni, az egyik legnehezebb dolog az életben.
Vajon ezt tudják azok, akik segítségre szorulnak és kérnek, vagy éppen gyengeségnek élik meg?
– Zsuzsi –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!