#meglepodekikapcsol
Ha arra van szükségem, hogy valami kizökkentsen és elterelje a gondolataimat, akkor a logikai dolgokhoz és a mesékhez kanyarodok vissza. Négy-öt évesen még az ágyon megfordulva adtam össze és vontam ki egymásból számokat a sötétben órák hosszan, az összes ujjam (és esetenként lábujjam és néhány plüssállat végtagjainak) segítségével.
Most már felnőttem… szóval zöldborsóval lövöm stratégia szerint a zombikat a telefonomon. Heteket töltök a saját rekordjaim megdöntésével fekete özvegyben, az összes színben. Számjegyeket írok sorokba és oszlopokba, közben se látok, se hallok. A számok és a variációk világa mindig tiszta, hűvös, mindig kiszámítható és szabályos. Kevés ennél megnyugtatóbb dolog van. A meséket hol én mondom magamnak (oké, oké, fölnőtt nyelven álmodozom), hol mások meséjébe süppedek bele. Hagyom, hogy elvigyen, macskakövek simuljanak a talpam alá, a firenzei dóm falai magasodjanak körém, az isztambuli bazárban bújkálok, oszlopokat mászok meg és görcsbe szorult gyomorral harcolok az erdőben az állatokkal, ha megtámadnak. (Farkast nem provokálunk, iszonyat kemény egy állat! 😉 ) Közben szépen kimossa a fejemből a hétköznapok feszültségeit a történet, beköltöznek az alakok az álmaimba és már éjjel-nappal a virtuális valóságomban élhetek.
Még egy apróság van: a monotonitás, az ismétlődő mozdulatok. Ezek viszont kifejezetten segítenek egy irányba koncentrálni. Úgyhogy ha esetleg látsz egy lányt a szupermarket közepén maga elé meredve előre-hátra dülöngélni, miközben a homlokát dörzsölgeti vagy sűrűn csettinget az ujjával, akkor ne lepődj meg, csak a bevásárlólistámra nem emlékszem épp. 🙂
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
