#márnemszámít, hogy annyi hibát elkövettem.
Nem számít a mártírkodó maximalizmusom, mert a múltban van, és ma már sokkal-sokkal könnyebben el tudok lazulni, bármilyenek is a körülmények.
Nem számít a fontoskodó kontrollfreakségem, mert megtanultam vezetni és megtanultam megbízni másokban.
Nem számít a makacsságom, mert a barátaim és a családom türelme kitartott addig, amíg megtanultam kérni és segítséget elfogadni.
Nem számít a naivitásom sem, mert egyszerűen meg kellett engednem a 19 éves énemnek, hogy életében először, szemellenzősen, merészen, rózsaszínűen szerethessen. Egy elég felemás, nem túl jó embert talált alanynak, de maximalistán és kontrollfreaken eligazgatta a kapcsolatot évekig, makacsan kapaszkodva abba a szemellenzőbe. Elmúlt ez is. Megtanultam, hogy mennyire erős a szeretetem, és azt is, hogy hogyan ne engedjem magam bántani soha többé.
Rengeteget hibáztam? Igen.
Kimaradtak ezért dolgok az életemből? Biztosan.
És mégis, már nem számít.
Nem számít, mert tanultam és építkeztem belőlük, így elveszítették felettem a hatásukat: nincs már miért szégyenkeznem.
Itt az osztálytalálkozók, az összegzések időszaka és az egyetlen dolog, ami frusztrált, hogy a ruhaméretem eggyel nagyobb, mint szeretném. De azt is tudom, hogy akik ezt kritizálnák, azok kritizáltak és kövérnek láttattak akkor is, amikor 15 kilóval könnyebb és valójában vékony voltam. Hát mit számítanak akkor ezek a vélemények?
Látom, ahogy a korosztályommal kezdünk megérkezni ebbe a fázisba. Megengedőbbé válunk magunkkal szemben, egyre jobban élvezzük az életet és magabiztosabban vágtatunk előre, mint valaha.
Keserédes summázás, hogy félidőben érkeztünk ide? 🙂
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
