#magadnaktanulsz
Jó pap holtig, szokták mondani, s ezzel magam is csak egyet tudok érteni. Az én életemben jelenleg központi kérdésként szerepel a tanulás, mivel vénségemre ismét iskolapadba szeretnék ülni. Pedig mennyire boldog voltam, amikor az államvizsgáról távozva felfogtam, hogy mostantól tényleg nincs több zéhá, nincs több álmatlan éjszaka, nincs több szorongás. Most viszont úgy érzem, újra bele kell vágnom. Az elmúlt évet arra szántam, hogy kitaláljam, mit kezdjek az életemmel. Manapság elég népszerű kérdés ez az én generációmban.
Gyakorlatilag mindenki erre keresi a választ, hiszen az egy dolog, hogy mi mit szeretnénk, de olyan szempontokat is figyelembe kell vennünk, mint az adott foglalkozás társadalmi megítélése, a diplomával való elhelyezkedés esélyei, a jövendőbeli fizetés, az előmeneteli lehetőségek, a kihívás nagysága… nem lehet ám csak úgy a szívünk után menni. Vagy mégis?
Sosem értettem, amikor a barátaim arra panaszkodtak, hogy nem szeretik, amit tanulnak, vagy rájöttek, hogy nem érdekli őket, és ha megkérdeztem, miért nem váltanak, mindig azt válaszolták, „már annyi energiát beleöltem”. Rengetegen gondolkodnak így és én ezt komoly problémának tartom, mert úgy látom, a társadalmi elvárások sokkal fontosabbak az egyén életében, mint a saját boldogsága. Pedig szerintem senkit nem lehet hibáztatni, mert 18 évesen még nem volt elég információ birtokában, vagy nem volt kellő önismerete, hogy megfelelően tudjon dönteni élete hátralevő részéről. (Ami azt illeti, az utolsó két évben specializálódni kell a gimnáziumban is, amiről meg 15 évesen kell dönteni.
Mit tudja még az ember ennyi idősen, hogy mit akar csinálni, vagy épp mit tud/mer bevállalni az álmai megvalósításához…) Ha én lennék az akárki, aki megmondhatja, mit csináljanak mások, érettségi után még elküldenék mindenkit egy évre önkénteskedni, kalandozni, világot felfedezni. Hadd jöjjön rá mindenki magától, mit szeretne igazán tanulni.
A felsőoktatási rendszert is úgy alakítanám, hogy a pályamódosítás lehetősége bármikor, akár az első diploma után is valós lehetőség legyen bárki számára (ne csak annak, aki megfelelő családból származik). Az oktatásnak szabadnak és bárki által hozzáférhetőnek kéne lennie. Nekem sem volt egyszerű, mert bár rögtön váltottam, amikor az első egyetemi év után tisztán látszott, nem az az én utam, de a szívem mélyén tudtam, a második szak sem az igazi. Leginkább csak egy tégla volt a sárgaköves úton.
Ezen az úton elindulva, öt évig morfondírozva a „mit kezdjek az életemmel” kérdésen, az elvárásokat és logikus döntéseket sutba vágva úgy döntöttem, a szívemre hallgatok. Jövőre, 29 évesen, pályát fogok módosítani és végre nekiállok megvalósítani, amire óvodás korom óta vágyom. Sosem késő váltani! Tudom, hogy ennyi idősen már nem itt kéne tartanom, tudom, hogy ez Neked is, kedves Olvasó, komoly dilemma lehet, de mindig arra gondolj: mennyi idő van még előtted! Lehet, hogy már 30 is elmúlok, mire meglesz a diplomám, de életem végéig olyan munkát fogok végezni, amit élvezek.
Ne félj követni az álmaidat, vágj bele! #magadnaktanulsz!
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
