#imposztor
Most. Most tuti rájött. Látom a szemén, hogy csalódott. Látom rajta, hogy nem ezt várta tőlem. Biztos elmondta már a többieknek is. Hogy figyelmeztesse őket, nem az vagyok, akinek mutatni próbálom magam. Csak egy nagyszájú csaló, egy hozzá nem értő lelkes amatőr, egy link munkatárs. Egy imposztor.
Egész tinédzserkoromat végig kísérték ezek a gondolatok. Bár nem beszéltem róla senkinek, magamban megvolt a lista, kik azok a személyek, tanárok, iskolatársak, egyesületi vezetők, akik már minden bizonnyal tudják A titkot. Hogy én igazából egy inkompetens, felszínes tudással rendelkező, nehéz felfogású ember vagyok, aki ráadásul még megbízhatatlan és rossz munkaerő is.
Aztán a húszas éveim derekán egyszer olvastam egy cikket, amit mintha csak rólam írtak volna. Kiderült, hogy a jelenség jól ismert, úgy hívják: imposztor-szindróma.
Bár egy részről megkönnyebbültem, hogy ezek szerint nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal, azért a kisördög mindig ott ül a vállamon és egyre csak azt kérdezi: „de mi van, ha egyszerűen _tényleg_ csak ennyire béna vagy?”
Az egész életemet meghatározta ez a folyamatos gyötrő kétség.
Az összes első nehézségnél feladom, és iszonyúan kiborulok, ha valami nem sikerül azonnal. „Látjátok? Igazam volt. Nem vagyok elég jó, hát ez se sikerült!” A diplomavédésem előtt a folyosón sírtam, hogy én képtelen vagyok nálam sokkal okosabb emberek előtt úgy csinálni, mintha értenék is ahhoz, amiből épp most írtam egy szakdolgozatot. „Hiszen én csak egy imposztor vagyok!”
Hiába kaptam a mai napig erőt adó dicséreteket a legjobb tanáraimtól, hiába kérlelt külön az egyikük, hogy menjek egyből MSc-re, nem mentem, mert nem mertem. „Én nem vagyok egy tudós alkat, mi van, ha olyat kérdeznek, amire nem tudok válaszolni? Akkor mindenki előtt világossá válik, hogy én csak egy csaló vagyok.”
Az elmúlt 8 hónap során, bár sokat javultam ezen a téren a folyamatos önálló kutatásnak köszönhetően, még mindig tele vagyok kétségekkel. „Azért nem értem, mert hülye vagyok, nem azért, mert portugálul tanítják. Hát a többiek körülöttem mind felfogják elsőre, én meg csak nézek ki a fejemből és próbálom visszatartani a sírást.” Hiába sikerülnek ennek ellenére átlag körül, vagy épp afelett a dolgozataim, hiába szinte mindig az én csoportomé a legjobb beadandó, képtelen vagyok meggyőzni magam, hogy nekem is közöm van a sikerhez. „Szerencsém volt, hasonlítottak a kérdések a régiekhez, ha pl. ezt vagy azt kérdezi, nem is tudtam volna rá válaszolni.” „A többiek munkájának köszönhető a jó jegy, én már megint szinte semmit nem csináltam, és biztosan nagyon haragszanak rám, amiért már megint én is jó jegyet kapok az ő munkájuknak köszönhetően. Ők is tudják már, hogy csak egy szélhámos vagyok.”
Nem tudom, valaha meg tudok-e szabadulni ezektől a gondolatoktól. Nem tudom, jó pályán vagyok-e ahhoz, hogy sikerélményeket gyűjtsek magamnak. Nem tudom, hogy más szakmában nem gondolnám-e ugyanezt magamról. Nem tudom, hogy csak azért nem találok munkát, mert nagyon nehéz ezen a pályán érvényesülni vagy, mert tényleg nem vagyok elég jó. Mi van, ha az egyetlen dolog, amim nincs, az az imposztor-szindróma?
– Dóri –
Kép forrása: Trust me, I’m a ”Biologist”! (https://www.facebook.com/trust.biologist/photos/a.346485932130688.76506.138846579561292/1591107811001821/?type=3&theater)
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
