#határszabásminta
A határszabás olyan dolog, amiről csak akkor beszélünk, mikor már el van rontva. Ergo én rengeteget tudok róla beszélni…
Szerintem általában nőként, de engem konkrétan tutira úgy szocializáltak, hogy legyek segítőkész-alázatos-simulékony a személyes kapcsolataimban. Felnőttként kellett több körben rádöbbennem, hogy nem tudom, hol vannak a saját személyiségem határai – ez pedig egyenes, kikövezett út volt a társfüggőséghez.
Az pedig egy kétirányú csatorna ám! Nem csak én függtem rá másokra és habarcsoltam hozzájuk magam jó szorosan, hanem mások életében is szívesen elmerültem. Amikor Vica veszélyes helyzetekbe keveredett Törökországban, én itthon fulladoztam és remegtem helyette. Amikor Dóri szomorú volt Portugáliában, akkor én vele összhangban, full intenzitásban kattogtam a problémákon. Amikor Zsuzsiéknál jött a baba, én teljes felkészültségben álltam és a főznivalókat tervezgettem. Nem árulok el titkot: egyikőjüknek se volt erre szüksége.
A társfüggőséget gyakran csak a szerelmi kapcsolatokban ismerik fel, a családot, barátokat kontrolláló ősanyatigrisekben már ritkábban, pedig a probléma gyökere ugyanaz: nem ismeri az ember a saját határait.
Évek munkája volt, többféle segítséggel, hogy ebből megpróbáljak kikeveredni. Hogy elhiggyem, engem el lehet fogadni, sőt, szeretni lehet, így, ahogy vagyok: nagydumás, infógombóc, temperamentumos nőként.
És ehhez nem kell folyton mások rendelkezésére állnom, nem kell folyton mindenkinek segítenem, nem kell megváltoznom és „”””rendesen”””” viselkednem. Amikor pedig megismertem a saját határaimat, úgy már meg tudtam szabni másoknak is, hogy meddig jöhetnek.
És azt hiszem, ez egy univerzális szabásminta. Ez a kulcs a nemet mondáshoz, a magabiztossághoz és úgy általában az egészséges, kiegyensúlyozott kollegiális, baráti, családi, szerelmi kapcsolatokhoz egyaránt.
Amilyen keveset beszélünk róla, pont annyira gyakori, hogy ez egy problémás terület, főként a húszas-harmincas éveinkben. A fricska benne, hogy a gyerekek pöpecül másolják ezeket az érzelmi mintákat, így simán 10-20 év munkát örökítünk a következő generációra. Úgyhogy azt hiszem, itt az ideje tudatosabbá válni és beszélni róla.
Te mit gondolsz? Számodra nehézséget nyújt az egészséges határok megszabása?
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
