#határszabásminta
Talán a legnehezebben az előző kapcsolatomban tudtam definiálni a saját határaimat. A folyamatos bűntudat arra késztetett, hogy minden lemondásomat kompromisszumként könyveljem el. Egy idő után teljesen elmosódott a határ aközött, amikor a kapcsolat, vagy méginkább a másik érdekében, a másik boldogságáért önként lemondtam valami számomra fontosról, és aközött, hogy egészen egyszerűen az állandó baszogatás helyett a beletörődést választottam. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen élnek még így, abban a hitben, hogy a kapcsolatért fogvicsorogva meghozott döntéseiket kompromisszumnak hiszik.
Tényleg sok önismeret és magabiztosság kell ahhoz, hogy az ember ki merje nyilvánítani, hogy mik azok az igényei, amelyek kielégítése fontosabb a másik pillanatnyi elégedettségénél. Persze, ezek a megállapítások egy egészséges helyzetre vonatkoznak, amiben mindkét félnek egyenlő beleszólása van a dolgok alakulásába – hány meg hány embertársunknak, főleg nőknek, nincs lehetőségük arra, hogy kommunikálják a saját igényeiket. Nagyon könnyű függő helyzetbe kerülni egy tekintélyelvű, bántalmazó partner mellett.
Az egyenlőséghez a fogadó oldalon is nyitottan kell állni, ehhez pedig szintén érzelmi intelligencia szükségeltetik. Ahogy az én igényeimet is meg kell tanulnom priorizálni és adott esetben kommunikálni, úgy empátiával kell fordulnom a társam felé is, és elfogadni, hogy néha neki vannak olyan kérései, amelyekhez a saját meggyőződésemet kell háttérbe szorítanom.
Ezt a kétirányú utcát, az adok-kapok finom összjátékát nevezem én valódi kompromisszumnak.
– Dóri –
Photo by Daniel Hansen on Unsplash
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
