#gyerekkoribarátok
Eltűntek az életemből. Van, akiről évek óta semmit nem tudok, másokról csak a facebooknak köszönhetően. Van, akivel úgy hozta az élet és/vagy egy nagy veszekedés, hogy elváltunk még a gimiben, van akitől hosszú évek óta tudatosan tartom távol magam.
D-vel, az általános iskolás első igazi barátnőmmel, riválisokká tett minket az élet. Mindig úgy éreztem, hogy mögötte kullogok, hogy sosem leszek olyan jó szakember, mint ő. Végül nem is mentem a biológiának arra az ágára, ami egyébként érdekelt, mert nem szerettem volna, ha lépten-nyomon az eredményeibe botlom. D-nek is megvoltak a maga keresztjei, mostanra kétgyerekes anyuka, és csak remélni tudom, hogy elégedett az életével, de legfőképpen azt, hogy már nem kell senkivel sem versenyeznie. Mióta elfogadtam, hogy minden életút így vagy úgy tartalmas, és hogy minden döntésnek ára van, azóta egy kicsit le tudtam tenni ezt az állandó hozzá való méregetést. Szívből kívánom, hogy találja meg a saját boldogságát.
E, amellett, hogy nagyon egy húron pendültünk, a kiskamasz éveimet nehezítette meg. Ő volt az osztály legszebb lánya, sportolt, nagy mellei voltak és szép arca, ezért minden fiú, még az a kettő is, akikbe én szerelmes voltam, odáig volt érte. Évekig hallgattam, ahogy álmodozásaim főszereplői róla áradoznak, velem küldözgettek neki szerelmes leveleket, de volt, hogy engem használtak indoknak, hogy elhívhassák E-t biciklizni. Engem, a rút kiskacsát. E megkapta azt a fajta (romantikus) figyelmet, amire én borzasztóan vágytam. Nem tett valami jót az épülgető, sérülékeny önbizalmamnak. E-vel együtt mentünk középiskolába, de rögtön az első év elején iszonyatosan összevesztünk, és különváltak az útjaink. Megtaláltuk a saját gimis társaságunkat, és bár mindkettőnknek voltak csúnya húzásai, azért a gimi végére elfelejtődtek ezek az egykor rendkívül meghatározó ellentétek. Az érettségi óta nem tudok róla semmit, pedig lenne mit kérdeznem.
F volt az utolsó, akit gyerekként ismertem meg. Pont Vica szülinapi buliján barátkoztunk össze, és aztán elválaszthatatlan barátnők lettünk. Az a fajta barátság volt a miénk, ami meghatározza a személyiséged, ami az egész életedre kihat – és ami egy kicsit mérgező is. Annyira jó, hogy már fáj. Annyira számított a véleménye, hogy elfogadjon, hogy szeressen, hogy bármire képes voltam érte. Szerettem is, de féltem a hatalmától. Nem csak felettem, mindenki felett hatalommal bírt, és ezzel pontosan tisztában volt. Legalább annyi jót köszönhetek neki, amennyi szorongást is kaptam cserébe. Ma azt gondolom, hogy amennyire szeretett, annyira élvezte azt is, hogy függök tőle. Már évek óta nem keresem, mert tudom, hogy még mindig függök a véleményétől és még mindig az elismerésére vágyom. Még mindig félek tőle egy kicsit, miközben fantasztikus nőnek tartom. Bizonyos értelemben a példaképem.
A gyerekkori barátaim tehát mind eltűntek az életemből, de talán jól is van ez így. Együtt voltunk, amíg együtt kellett lennünk, együtt éltünk meg kulcsfontosságú pillanatokat, kiérdemeltük egymás bizalmát – és amikor vége volt, amikor már nem építettük egymást, akkor elengedtük a másik kezét. Jól van ez így.
Most gondolatban kicsit megölelgettem mindannyiukat, a régi szép idők emlékére. Köszönök mindent, amit tőletek kaptam.
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!