#gapyear
Az úgy volt, hogy középiskola után egyből egyetemre mentem, mert mindenki más is ment, és elvárás is volt irányomba. Eszembe sem jutott, hogy esetleg lehetne halasztani is, vagy akár egyáltalán nem menni egyetemre, hiszen az úgy tűnt volna mintha kudarcot vallanék. (De miben? Az életben mint olyanban?)
Így aztán izgatottan és zavarodottan elkezdtem az egyetemet, azt sem tudtam mit merre. Hogyan egyeztessem a kolit, sulit, munkát, mire mennyi időt szánjak, emellett hogy tartsam a kapcsolatot a családommal, barátaimmal és építsek új barátságokat. Elveszettnek éreztem magam, mert még nem vettem fel az önálló élet ritmusát és hirtelen túl sok felelősség, újdonság szakadt a nyakamba.
A második évem közepén halasztottam egy szemesztert, mert elmentem Finnországba au-pairnek. Rengeteget tanultam magamról, az értékrendemről, prioritásaimról az alatt az idő alatt, de mégsem tekintem gap yearnek, mert egy fő céllal utaztam el oda, hogy megtanuljak finnül. Utána vissza is mentem az egyetemre, majd a munkahelyekre. Talán az elmúlt négy évem az, ami gap year-nek nevezhető, hiszen elvileg rengeteg időm lenne/van kitalálni, hogy mit is szeretnék magammal kezdeni a jövőben. E helyett persze megint csak elveszve keresem az utamat, hogy mit merre.
Nehezen találom az egyensúlyt a gyerekekkel töltött idő, a magamra szánt idő és a családi idő háromszögében úgy, hogy minden téren a saját elvárásaimnak megfeleljek.
Szerintem is, ahogy Dóri is említette, mindenkinek kellene egy gap year középiskola után, lehetőleg külföldön valami kétkezi munka. Ez több időt nyújtana a gondolkodásra, a miértek megértésére és saját magunk határainak megsimerésére. Egy olyan alap lehetne, aminek a birtokában az élet többi új helyzetét könnyebben tudjuk értelmezni, megélni, hiszen már saját magunkat nem kell teljes egészében megértenünk.
-Zsuzsi-
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
