#gapyear
Ha egész éves szüneteket nem is tartottam, de kétszer is előfordult a húszas éveimben, hogy fél évekre kiléptem a tanulás-munka-barátok háromszögből és új helyen, ismeretlen emberek között újraértelmeztem magam.
Ezekben az időszakokban természetesen voltak nagy utazások és bulizások is, például bejártam egész Észak-Olaszországot és Dél-Kelet Törökországot, és egy ilyen időszak alatt történt az is, hogy részegen jó ötletnek tartottuk meginni egy bárban a dísznek kitett színes feleseket… Khömm, ma már nem tenném.
A sok móka és felfedezőút alatt azonban magamról is sokat tanultam, hiszen olyan helyzetekbe, feladatkörökbe kerültem, ahová addig még nem. Így derült ki számomra, hogy bár jól bánok a gyerekekkel, egyszerűen az általuk diktált lassú tempóban képtelen vagyok hosszú távon dolgozni. Adjátok nekem őket egy hétvégére és én is, ők is imádjuk, de egy tanévet nem vállalok.
Ezek alatt az időszakok alatt kristályosodott ki az is, hogy a „projektmenedzser” az nem egy menő munkakör csupán, hanem egy hozzáállás, egy életstílus számomra. Megszerveztem mindent utazásoktól kezdve szülinapi bulikon át addig, hogy hogyan tartjuk a kapcsolatot az újonnan megismertekkel, de emellett rendszerbe szedtem a gyerekfoglalkozások anyagait és tárgyalásokat kezdeményeztem az angolos tananyag fejlesztéséről a fogadószervezetemmel. Nos igen, azóta is ilyen vagyok, már gimiben is ilyenekkel töltöttem a szüneteket és délutánokat, nem tudom, miből gondoltam, hogy a gyurmafoglalkozás bármennyire is leköt majd.
Olaszországban és Törökországban az is kiderült számomra, hogy komoly munka a kapcsolattartás, a másikra odafigyelés. Ha az életeteknek csak egy szeletében éltek együtt, de akkor nagyon intenzíven, mi történik, ha elváltok? Hogyan szerethetsz mindenkit tovább, távolról? Nekem kevesen vannak, akik megmaradtak ezekből az időszakokból, de velük nem telik el fél év, hogy legalább egy rövid üzenetet váltanánk, igyekszünk néhány évente találkozni is.
Érdekes dolog a gapyear, mert amíg nem tapasztalod, addig csak annyit látsz, hogy sokba kerül, mit fogsz ott csinálni, miért nem haladsz inkább a karriereddel/tanulmányaiddal/családalapításoddal, elvesztesz egy évet, kimaradsz a baráti köröd dolgaiból… Tudom, mert annak idején én is nehezen tettem meg az első lépést.
Azt, hogy mit nyersz, csak akkor látod, amikor már combig benne gázolsz, amikor egyedül vagy, távol attól a hálótól, amibe beleszülettél. Vannak, akik annyira magukra találnak, hogy az életüket egy örök gapyear-ré alakítják, vannak, aki hazautaznak és soha többé, mert tényleg otthon van az otthon. És vannak, akik olyanok mint én, akiknek időről időre kell a gapyear. Ha nem is egy külföldön töltött félév formájában, de egy szerettektől távoli hétvége, egy esemény teljesen új, ismeretlen emberekkel vagy új kihívások formájában, a régit hátrahagyva. Én azt hoztam haza ezekről az utakról, hogy nincs egy igazságom, nincs egyféle életem megírva, hanem, ha szerencsés vagyok, kapok legalább 70 évet a sorstól, hogy sokfajta életet megtapasztalhassak.
– Vica –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
