#flow Lépj vissza, kezdjük újra, gondolj anyádra, még egy sóhajtás, nézz le, most érj hozzá és halljuk. Oké. Akkor újra és újra – és akkor látod megszületni! Létrejön a pillanat, amikor már nem a szöveged, a hang, az arc, a mozdulat, a fény, hanem egy új réteg, új jelentés, egy új alkotás van előtted. Ez már közös, ez már nem az, amit te írtál, ez már több. És él.
Jobbra a rakpart, balra százéves házak suhannak mellettem, hányszor látták már vajon kiönteni a folyót. A repedések megdöccentenek, emelem a lábam a következő járdaszegény előtt, és élvezem, ahogy fél lábon egyensúlyozva siklok.
Égbolt. Hol csillagokkal díszített sötét mélység, hol ragyogóan fényes kékség. Szemközt egy kortárs költő matat a hűtőben az üveg után, az orromban a folyó illata. Körülöttem egy ház zajai, gyerekhang, ajtócsukódás, a szél nekifeszül az ereszcsatornának. Itthon vagyok.
Összeállnak a részek egy egésszé. Megvan a sorrend, a prioritás, a logika, a tempó. Gördül előre minden a maga útján, végzem a feladatokat, minden fáradt sejtet összetart a koncentráció.
Valamit tudtak a régiek. A szent helyeknek van egy delejes, lebilincselő hatása. Percek óta itt ülök, talán egy félórája is, és azt érzem, a világnagy, életre szóló problémáim rettenetesen relatívak. Huszonöt évesen ennyivel szembeszállni lehetetlen lenne – de hát milyen régóta tudom, tudja körülöttem mindenki, ez a huszonöt év csak a jéghegy csúcsa, több van emögött. És itt, Vasco da Gama síremléke felett, a karzaton, ez olyan magától értetődő és elfogadható.
Lenézek, a talpam alatt épp a futópad szalagja fut, majd ezeréves uszodai csempe simul alá, a reptér padlóján csúszik, aztán már a strandon álló fa lombkoronája lengedezik mögötte. Kilóg a szirtről az óceán fölé, kavicsokon egyensúlyoz egy tóban és lustán behajló lábujjakkal lazul el, miközben gitárhúrok pendülnek játékosan az éjszakában.
Rettenetesen erős áramlás viszi előre az életemet.
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
