#expectopatronum
Pont úgy kilógok én is. Voltam már pirosbiciklis, spíler, hazáig kergettek, beleakasztották a szék végét a hasamba, felszakadt a bőr, rendszeresen. Aztán a könyvtári könyv felett Alízzal összebarátkozunk, mindkettőnket megbabonáz a varázsvilág. Bárcsak egyszer mi is megkapnánk a levelet: még egy évünk van addig. Titkos levelezések, négyzethálós papíron család- és háztervezések, összejárások, sokórás telefonálások fűzik a barátságunkat, míg iskolát nem váltok.
Ott már mindenki olvasta, a menőknek drága, Harry Potteres keményfedeles mappájuk van, de írólaptartóm és füzetem azért nekem is van. És gyönyörű, zöld levélpapírom is, cikeszekkel. A Mikulás Bagoly Berti-féle mindenízű drazsét hoz, és ajándékba megkapom Harry tankönyvét is, a Legendás lények és gondozásukat.
A filmeket anyuval közösen nézzük meg a moziban, a kastélytól a lélegzetünk is elakad, most először tanulom, hogy milyen, amikor a fejemben játszódó film színeit valaki máshogy festi meg a vászonra. Mások a hangok, az arcok, mint ahogy képzeltem, anyu sokat magyaráz és tanít, hogy hogyan értékeljem őket külön-külön. A harmadik film felett teljesen kiborulok: eltértek a szövegtől! Miért örül ott, ahol pánikolnia kéne? Miért üti ki a nyeregből a jelentést a látvány?
A 6. kötet első felét a kádban olvasom, kétszer hűl le rólam a víz, de képtelen vagyok kiszállni és megszakítani az olvasást. A második felét másnap délelőtt a pad alatt olvasom, vagy csodás színészi képességeim vagy a tanáraim jóindulata az oka, hogy békén hagynak. Estére kész. Hol a következő?!
Az utolsó kötetnek nehéz szívvel állok neki, mert tudom, hogy az utolsó. Már az előző történetben is olyan szörnyűségek estek meg, amelyeknek nem szabadott volna. A háború és a gyűlölet megtámadja a gyermekkorom figuráit, a küzdelmet elszorult torokkal olvasom, megállás, evés-ivás nélkül. Anya szerencsére cinkostársam, ha nem bitoroljuk el egymás könyvét és nem spoilerezek neki a Harry Potterből, akkor mindent megért, ami olvasás.
Vége. Tudom, hogy nem lesz folytatás. Tudom, hogy mese volt, ami velem együtt nőtt fel.
Az egyetemen a spílerségem és az agyam már nem bug, hanem feature, sokkal elfogadóbb és kedvesebb emberek vesznek körül. Irodalmat tanulok, egyre tudatosabban látom, hogy milyen párhuzamok, tanítások állíthatóak a történet fordulatai mögé, mozaikról mozaikra összeáll szépen. A varázsa mégsem vész el, soha.
Expecto patronum!
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
