#esikeső Általában nem bírom az esőt. Mégis volt egy éjszaka, amikor egy hatalmas vihar tette a legjobbat velem. A sötét eső segített, hogy minden érzelmem, boldogságom és fájdalmam „kifolyhasson belőlem”, ahogy a hatalmas cseppek átáztatták a ruhám, a hajam és a könnyekkel együtt csorogtak le az arcomon, helyet adva egy új felismerésnek, egy addig ismeretlen felelősségnek és lehetőségnek.
2013-ban fél évet töltöttem Isztambulban két csodálatos leányzóval. Az életem egyik legmeghatározóbb időszaka volt, nem csak a sok élmény miatt, hanem azért, mert lehetőséget adott arra, hogy megtaláljam önmagam személyes és szakmai szempontból is.
Ahogy ott áztam és egymásra locsoltuk a vizet a lányokkal a diszkóból bömbölő popzenei aláfestéssel az Istiklal kellős közepén, arra gondoltam, „ez igazán ÉN vagyok”. Ezután már senki nem „tesz be egy dobozba”. Hogy mostantól egyedül én döntök az életemről. Arról, hogy mit dolgozom, hol élek, mit eszem, kit csókolok. Soha többé nem hiszem el senkinek, hogy mi a „normális”, de én sem magyarázom nagy hanggal többé a barátaimnak, hogy ők mit csinálnak rosszul. (Bocs a korábbiakért!)
Az az esős éjjel végleg megpecsételte a hozzáállásomat a világhoz és a körülöttem lévőkhöz. Szabadságot adott.
– Vica –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
