#éreznihogyélek
Végre vége! Már a 3. perctől azt várom, hogy befejeződjön, és nagyjából 4-5 percenként kétségbeesetten pillantok az időkódra, hogy mennyi van még hátra. Ez az utolsó 5 perc kivételével szinte mindig túl nagy számnak tűnik. De mára épp vége van. Megcsináltam.
„Jobb kéz, bal váll, bal kéz, jobb váll” – így szoktuk vállonveregetni magunkat az óra végén.
Elnyúlok a szőnyegen és csak pihegek. A szívem majd kiesik a mellkasomból, nagyon értenek hozzá, hogy vigyék fel és tartsák meg a pulzusomat az edzés végéig. Fájnak a combjaim is, a karjaim is, meg olyan izomcsoportok is, amelyek létezéséről nem is tudtam. Azt hiszem, ilyenkor érezni igazán, hogy élek. Hogy a testemnek, bár utálom, de szüksége van erre a rendszeres fizikai megterhelésre. Látom rajta, hogy élvezi. Alakul a terhelés alatt, erősödik és ez mindkettőnknek tetszik. Szeretem, hogy annyira elkezdtem változni, hogy szinte minden edzés után látom a lekopó centiket, a feszesülő hasat. Nagyon jó érzés, amikor ilyen ősi, már-már evolúciós késztetéseknek engedelmeskedek.
Valamikor az év elején kitaláltam, hogy a 30. szülinapomra olyan jól szeretnék kinézni, mint még soha. Ez adott aztán egy nagy adag lendületet ahhoz, hogy végre tényleg rendszerré váljon a mozgás az életemben. Május óta, azaz fél éve edzek otthon, a szobámban, a Gyerünk, anyukám profi csapatával. Bár heti 3*40 perccel indultam, idő híján heti 2-re csökkent ez a szám. Kiderült azonban, hogy nem a mennyiség, hanem a rendszeresség számít. És a test alakulni fog és meghálálja, hogy időről-időre lefárasztom.
Hiába, harminc éves lesz ez a porhüvely. Össze kell barátkoznunk végre, meg kell tanulnunk jobban odafigyelni egymásra. Azt hiszem, most jó felé tartunk 🙂
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
