Válassza az Oldal lehetőséget

#éppeztakönyvet

2016.09.21.

#éppeztakönyvet kerülgetem már évek óta. Az eleje csobogó, álmosító mese, egy régi korról, keményített gallérról, a családi legendárium megfeketedett ezüsttáljáról. Kizökkentő az undoron felülemelkedő gyermeki kíváncsiság, a halott nagyapa viasszerű teste a ravatalon, az erős, fojtogató virágillatban. Már egy karcolóan tiszta, hűvös levegőjű hegyvidéken zakatol a vonat felnőtt valónkkal.

éppeztakönyvet - thomas mann könyvborító a varázshegy

Látogatóként érkezünk, de nem megyünk tovább. Beletanulunk a szanatórium monoton rendjébe, a szűkre szabott korlátok közötti mindennapokba. A betegségbe. Itt áll az élet. Ide nem élni jönnek. Ide meghalni, vagy szünetre, kényszerpihenőre jönnek – vagy küldik őket. A friss, jeges lélegzet kitisztítja a tüdőt és nagyítóüveg alá zár mindenkit: minden apró momentum, érzelem, mosoly, gesztus, dallam jelentőséget kap.

A téli táj a szánkóról, pokrócok alól nézve kitágul, a fókusz egy-egy hópehelyre kerül. Megismételhetetlen, egyedi fraktálszépségében ad kristálytiszta allegóriát az emberiséghez. Körbevesz, beburkol az érkező este, a fehér homály elvakít, míg körbeforog minden és elveszünk az arcba csapódó szúrós hópelyhekben a mindegyforma fehér dombhátakon. Nem jutok tovább, sokadjára sem. Most nekidurálom magam a kétségbeejtően ismerős, beteg elveszettséghez és megmászom ezt a Varázshegyet.

– Száva –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #éppeztakönyvet írásunkat is!

Ezek a posztok is érdekelhetnek:

Archívum