#éppeztakönyvet
Töredelmesen bevallom, épp kettőt olvasok egyszerre, de csak mert az elsőt képtelen voltam mostanáig befejezni.
Louisa May Alcott: Kisasszonyok. Képtelen vagyok vele dűlőre jutni, és egyre csak idegesít és idegesít. Valahol a könyv felénél járok, és idáig is kínkeservesen jutottam el. Többször kiabáltam már a könyvvel, látványosan forgattam a szemem és horkantam fel hangosan egy-egy fordulatnál, mert annyira nem tudok vele azonosulni. Zavar, hogy mindig anyának van igaza, hogy aki ellenszegül, az megbűnhődik, hogy, aki ki akar lógni, azt mindenáron vissza kell faragni. Bosszant, hogy a rendetlenkedők mindig elnyerik a bűnhődésüket, és teszem azt, meghal a madárkájuk, mert munka helyett egész héten csak játszanak és elfelejtik megetetni. (wtf) Egyelőre csak a vastag áldozathibáztatást látom benne, a tekintélyelvűséget és a mindenféle társadalmi skatulyákat, ezért azt hiszem, a végét inkább megnézem filmen. Talán mindkettőnknek jobb így.
Megszereztem viszont Grecsó Krisztián új könyvét, a Jelmezbált, és ismét nem csalódtam. Jelenleg ő a kedvenc kortárs íróm, az összes eddigi könyvét imádtam. Az írásait pontosan azért szeretem, amiért a Kisasszonyokat nem: abszolút tudok velük azonosulni. Grecsó mindig visszanyúl a gyökereihez, az alföldi faluvilághoz, ami által nagyonis megérint, hiszen a fél gyerekkoromat egy alföldi falun töltöttem, egy (fő)városi gyerekek számára elképzelhetetlen miliőben. Nála is érzem azt az érthetetlen, romantikus elvágyódást ebbe a világba, amit sokszor én is érzek, és amivel sokszor én sem tudok mit kezdeni. Nagyon jó érzés a történeteit olvasni, nagyon szeretek általa visszautazni egy olyan korba és egy olyan helyre, ami mindig is nagyon-nagyon érdekelt. Ha lenne egy időgépem, pontosan a történetei által felölelt korszak Magyarországára szeretnék visszacsöppenni. Nincs valakinél egy fölösleges?
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!