#éppeztakönyvet
Ezt a könyvet fogtam meg épp, amikor tavaly nyáron azon az ágyon csöveztem Zsuzsiéknál, amin most a kislánya apróságai vannak. Azt mondta, nyissam csak fel, ami az ágyneműtartóban van, abból bármit kölcsönvehetek. Nem volt hosszú könyv, mégis hosszan olvastam és akkor fejeztem be, amikor már Strasbourgban voltam.
Tavaly volt egy projektünk, az első világháborúról és az ott szolgáló önkéntesek áldozatkészségéről oktattuk a diákokat azzal a céllal, hogy elődeinktől inspirálódva most ők tegyenek valamit másokért, egy békésebb világért, aktív állampolgárként. Sokat tanultam itt én is, de nyilván szervezőként az ember kevésbé merül el az emberi történetekben, mint inkább abban, hogy van-e vegán a csoportban, melyik az ügyeletes kórház, minden trénernek van-e elég filctolla, stb.
S pár hétre rá épp ezt a könyvet, a Búcsú a fegyverektőlt vettem ki az ágyneműtartóból. Olyan volt Hemingway-n keresztül átélni a háborút, mintha én is ott lettem volna. A hidegben, a szélben, a zajban, a sötétben. Mert mindegy hol zajlik vagy kik vívják, a háború mindenki számára ilyen, aki a terepen éli át. A könyvben két kis melegség, két fényforrás van csak; az elesetteknek nyújtott orvosi segítség és a szerelem.
Olyan szerencsés vagyok, hogy 2016-ban mindkét fényforrás körülvesz a munkámban és a magánéletemben. Szeretném hinni, hogy amivel foglalkozom, s ahogy élek, jót tesz másokkal. S ehhez nem kell a háború közepén életeket mentenem, elég megtenni mindent, hogy egy orvostanhallgató még két műtétre bejusson. Majd ő hamarosan megment valakit.
– Vica –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
