#énidő
Épp a hétvégén került sorra az archív posztjaink közül a társfüggőségről szóló írásom, és jót mosolyogtam rajta, mert a hét folyamán pont eszembe jutott ez a szöveg. Mert hogy társfüggőként az énidő nem volt annyira fontos része az életemnek. 😀
Persze én alapvetően mindig is egy társaságból töltekező ember leszek, de az utóbbi években kialakítottam a saját énidőmet. Számomra, ha egyedül vagyok, akkor a legtartalmasabb, leghatékonyabb feltöltődést jelentő időtöltés a szemlélődés. Amikor elmegyek otthonról telefon, sőt táska nélkül, és nem a kifelé áramló gondolatokon dolgozom, hanem beengedem a dolgokat. Nagyvárosban élve az ember gyorsan megtanul elszigetelődve létezni, pont arra kell tudatosan figyelnem, amikor szeretném befogadni az engem érő hatásokat.
Ezért szeretek egyedül utazni, fotózni vagy csak fel-alá villamosozni a Duna-parton.
Azzal szoktam viccelődni, hogy ilyenkor is dolgozom, csak ilyenkor gyűjtöm az alapanyagot az íráshoz. Ezekből a felhalmozott tartalékokból tudok gazdálkozni, amikor nap mint nap, a magam köré fújt buborékban szelem át a várost. És persze minden viccnek a fele igaz: ez az énidő elhanyagolhatatlanul fontos. Ugyanúgy bele kell, hogy férjen a hétköznapi rohanásba, mint a reggeli fogmosás.
És ezt a részét már nagyon csípem az életemnek, amikor már megtehetem, hogy kötelező keretet teremtek a pozitív, feltöltődést jelentő dolgoknak.
Neked mi jelenti az énidőt?
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
