#elszigeteltség
6 éve kezdődött. 6 éve már, hogy a szélsőségesen extrovertált, jövő-menő, hajnalig kimaradó lányból, aki voltam, egy introvertált, napokig a szobát el nem hagyó, legszívesebben mindenhonnan minél hamarabb hazajövő lány lettem. 6 éve, hogy nem tudják megmondani, mi a bajom, miért puffadok néha még a kaja gondolatától is.
Sajnos annyi rettenetesen kínos és irtó kellemetlen helyzeten vagyok már túl, hogy mára már inkább lemondok a közösségi élményekről, mint hogy újra hasonló helyzetben találjam magam. Ez leginkább azt jelenti, hogy nem megyek el bulizni/kirándulni/utazni, és ha mégis, akkor tutira nem alszom ott: vagy az utolsó vagy az első busszal, de amint lehet, elhagyom a tett helyszínét. Amikor kiderült, hogy idén több alkalommal is terepgyakorlatra kell mennem, ahol 2-4-6 másik emberrel kell majd több éjszakát egy szobában aludnom, teljesen bestresszeltem. Szerencsére tudom már annyira kezelni a betegségem, hogy ilyen rövidebb időkre el merek szakadni a saját otthonomtól, de azért így sem csinálok belőle rendszert. Nagyon nehéz ugyanis kontrollálni a körülményeket: hogy pontosan mit eszem vagy mit tudok enni, azt milyen körülmények között lehet elkészíteni és hogy mit csináljak, ha ennek ellenére rosszul leszek.
Szomorú látni, hogy a betegségem ilyen élesen meg tudta változtatni a személyiségemet.
Szerencsére egyre jobban viselem, hiszen ennyi idő alatt több módszert is kikísérleteztem már, ami baj esetén segíthet. Annak a gondolatát sem adtam még fel, hogy egy nap kiderítjük végre, hogy pontosan mitől is vagyok beteg. Reményeim szerint egy hosszúhétvégés ottalvós bulival fogok majd ünnepelni 🙂 (Jaj, de rosszul hangzik :))) )
– Dóri –
Photo by Simon Migaj on Unsplash
Gyere, beszélgess velünk! 
– Kommenteld a posztot Facebookon!
