#előreisbocs
Ne kérj már folyton bocsánatot, jó? Oké, bocsi! Valahogy összekeveredtek a fogalmak a gyerekkorunktól kezdve: az udvarias és a jó magaviseletű a szubmisszív, alárendelt szinonimája lett. Az alázat, a belátás és a kompromisszumkészség is erény, de a bocsánat nálam kötőszó lett.
Az emberekkel való munkám során önvédelmi technikává vált, ugyanis aki már egyszer bocsánatot kért, azt nehezebb földbe döngölni. Húszon túl jutottam oda, hogy elég a folyamatos bocsánatkérésből, a magam kicsire való összehúzásából. Az elmúlt hónapokban pedig egyre többet jár a fejemben a gondolat, amit egy termékfejlesztő szájából hallottam: ő agresszíven növekszik és terjeszkedik a vállalkozásával.
A múlt héten néhány napot pedig némileg szorongva töltöttem: mi van, ha önhibámon kívül elveszítem az egyik remek, szeretett megbízásomat? Aztán leesett a tantusz, hogy semmi nincs. Lesz helyette más, hiszen most is többen várnak arra, hogy időm szabaduljon fel, és dolgozhassak nekik, profi vagyok abban, amit csinálok. Nem kell arrogánsnak lenni, de nyugodtan – szó szerint nyugodtan – lehetek határozott, és haladhatok tempósan előre. Ezt is meg kell tanulnom.
Remélem a közeljövőben a magánéletemben a nehéznek vallott természetemmel kapcsolatban is sikerül meglépnem. Tudatosítani kell magamban, hogy ugyan léteznek nálam türelmesebb angyalok 😉 , de nem vagyok elviselhetetlen, nem vagyok hisztérikus, nem vagyok kiállhatatlan! Ráadásul azok a felzaklató, belém nyilalló kis megérzések, amik néha úgy megborítanak és megszorongatnak, azok az esetek nagy többségében jogosak és megalapozottak, csak kevesebb logikus érvelés kíséretében küldi őket az agyam, mint az ésszerű felismeréseket.
Az #előreisbocs nem erény, soha nem is szabadott volna annak lennie. Ha hibázok, ha hibázol, ha hibázunk, azt ráérünk elismerni akkor, ha már elkövettük – addig nincs okunk a tetteinket kisebbíteni.
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
