#előreisbocs
Minden hülyeségért bocsánatot kértem egy ideig. Olyanokért is, amik csak szerintem nem illettek az adott helyzetbe, de rajtam kívül senki nem vette észre. Bocsánatot kértem amiatt is, ha valaki nekem jött és arrébb lökött, mert nem fért el mellettem. Bocsánatot kértem azért is, mert túl sokszor kértem bocsánatot.
Rettenetesen borzasztó ez, hogy a legtöbb szituációban próbáltam – néha még mindig próbálok – olyan pici lenni, amennyire csak lehet és a legkevesebb „kellemetlenséget” okozni a jelenlétemmel. Ez egy olyan komplexus, frusztráció, ami főleg belülről fakad, viszont a neveltetésünk, szocializálódásunk során rengeteg olyan visszajelzést kapunk lányokként, hogy: „Dehát ezt nem így illik!” stb., mely remek táptalajt szolgáltat ezeknek az érzéseknek. Emiatt épül fel egy belső, sokszor talán irreális elvárás önmagunkkal szemben. Ezek alól pedig valahogy feloldozást nyerünk, ha már akár előre is bocsánatot kérünk, megmagyarázzuk önmagunkat, a viselkedésünket. Ezért a felolodozásért még van, hogy a mai napig bocsánatot kérek, de már nem reflexből, hanem tudatosan megfigyelem a helyzetet, vajon tényleg érdemes-e elnézést kérnem, vajon valójában jelent-e ez valamit nekem és a másiknak is, vagy csak megszokásról, üres frázisról van szó.
– Zsuzsi –
ps. Azért mindig bocsánatot kérek, hogyha valakinek az üzenetére hosszabb ideig nem válaszolok, hiszen értékelem azt az időt, amit ő annak az írásába fektetett és szeretnék legalább ugyanolyan színvonalon és mélységekbe menően válaszolni, ehhez pedig idő kell.
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!