#elmúlás – Száva

#elmúlás
„Emlékszem, ahogy futottam a gyerekek után. A napjaimat kitöltötte a gondoskodás, a mozgás, a munka. Aztán mikor újra ketten maradtunk, a sok utazás, városlátogatások, a nyelvtanulás, a jóga. Utána jött a betegápolás 10 éve, sok magamban elsuttogott „mit keresek én itt”, „hol máshol lehetnék, hát ő a mindenem”, s „ha ő a mindenem, mi marad?”.
Hát volt időm számba venni, hogy mi maradt. A gyerekek látogatásai, az unokák öröme, a kis lakás szépítgetése, sok-sok olvasás, rengeteg csöndes sorozatnézős délután. Az írás, amíg nem fájtak úgy az ujjaim. Megkopott ízületek, gyengülő tüdő, egyre érzékenyebb gyomor – de hát koromhoz illően nekem is kellett valami, amiről beszélgethetek a többiekkel. Volt kolléganők, barátnők, szomszédok: sorra fogytak. Egy idő után, ha váratlanul csöngött a telefon, csak arra tudtam gondolni, hogy megint elment valaki közülünk.

A család havonta jött, ahogy idejük engedi. Az életük számítógépeken, telefonokon zajlik, azon keresztül hozzák el nekem is az élményeiket. Utazások fotói, videók az unokákról, unszolnak engem is, hogy próbáljam ki, de hát jó már nekem ez így. És most jött ez a betegség… mindannyian tudjuk, hogy ez túl sok. Túl sok – vagy belőlem maradt már túl kevés. Hitegetnek a javulással, hogy szedjem a gyógyszert, egyek eleget, mert meg kell gyógyulnom, fel kell erősödnöm. Nem számoljuk, hogy hány napja tart, hány napja nem javul semmi.

Minden másnap itt vannak, minden nap hozza valaki az ebédet, adagolja a gyógyszert – én jóformán csak mosdóra megyek ki. A tévé zúg, rosszul látom, kevéssé hallom, de nem is baj, ami benne megy, az is zavaros. Nem érzek már illatokat, szagokat sem, a parfümöm érintetlen a mosdópolcon, már a rutin sem vezeti érte a kezem. Sokat alszom, túl sok minden már nem ér el engem ebből a világból.
Mondogatják, hogy tartsak ki, szükségük van rám, a fejemre, a tapasztalatomra, a szeretetemre – én mégis úgy érzem, amim volt, már odaadtam. Ez a test már nem szolgál. A gondolataim is inkább odaát vannak – vár a férjem, a szüleim, a barátok, a régvolt kutyáink – földoldódok az emlékek közt. Álmodva utakon ballagok, s mosolyogva érkezem – hiszen már vártak.”

– Száva –