#elmúlás
Tisztán emlékszem az első pillanatra, amikor felfogtam, egy nap a szüleim is meg fognak halni. A Balatonon, egészen pontosan Szabadisóstón nyaraltam E barátnőmmel a nagymamája nyaralójában – talán harmadik utáni nyár lehetett. Imádtam azt a hetet, E nagymamája nagyon aranyos volt, egész nap bicikliztünk meg kártyáztunk, bandáztunk az utcabéli gyerekekkel és néha strandoltunk is. Az egyik jó hangulatú, későre nyúló kártyaparti után, az emeletes ágy felső szintjén forgolódva jött a felismerés: ha E idős nagymamája is meghal, akkor mindenki meghal, anyáék is meg fognak halni – sőt, egyszer majd én is!
Nagyon kiborultam, egész éjjel sírtam a gondolattól, hogy lesz olyan nyaralás az életemben, amit nem oszthatok majd meg egy jópofa képeslap hátulján a szüleimmel.
Azt hiszem, ez a feszültség azóta sem oldódott fel bennem igazán, maximum beletörődtem a helyzetbe. Félek a haláltól és az elmúlástól. Félek attól, hogy fájni fog – ha más nem, az odavezető út – és félek attól is, hogy nem lesz teljes az élet, amit előtte leélhetek. Félek, hogy értelmetlen lesz az a jelentéktelen 70-80-100 év, amit eltöltök ezen a bolygón. Genetikai értelemben az utódok adhatnak némi értelmet a létezésnek, de őszintén, egy ennyire komplex világban nem hiszem, hogy pusztán az evolúciós programunk teljesítése a szint, amit meg kell ugrani. De persze ezt csak, mint egy egóval és kognitív torzításokkal bőven rendelkező szociális lény állítom, kiemelve magam az állatvilágból.
Mert talán tényleg nincs más értelmünk, mint az élet fenntartása. Gyakran képzelem el az utolsó levegővételemet, hogy milyen érzés lesz, amikor az élet elhagyja ezt a porhüvelyt, vagy milyen lesz, amikor rovarok rágják majd le a húsom, hogy ezzel újra a nagy körforgás részesévé tegyenek. Azt vágjátok, ugye, hogy csillagok felrobbanása volt szükséges ahhoz, hogy most olvashassátok, amit írok? Lenyűgöz, hogy ezek az élettelen elemek összeállva évmilliárdok alatt életet hoztak létre. Visszakerülni ebbe a körforgásba valahol mégiscsak elég megtisztelő. Az élet nagy körforgása – ahogy az Oroszlánkirályban Mufasa tanítja Simbának. A létezés és az elmúlás is lenyűgöző, de egyben félelmetes folyamatok. Bár, talán csak a tudatom teszi azzá őket. Biológiai értelemben egyébként is mindannyian csak túlélőgépek vagyunk, amelyeknek az a dolguk, hogy megőrizzék a géneknek nevezett önző molekulákat – legalábbis ezt állítja az önzőgén-elmélet, ami a darwin-i evolúció egyik modern újragondolása.
Kicsit zavaros vagyok? Lehet. Biológusként nehéz elvonatkoztatnom a létezésünkkel kapcsolatos elméletektől, hiszen amint személyesen érintetté válok, megszűnnek elméleteknek lenni. Az egyik értelmében van mit veszítenem az elmúlással, a másik értelmében azért léteztem, hogy elmúljak. A fene tudja, mi az igazság. Majd, ha személyesen érintett leszek, elmondom.
– Dóri –
Photo by Isis França on Unsplash
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
