#éjjelazutcán
A tavaszi és nyári éjszakák a kedvenceim. A fűszeres, virágos illat a levegőben, az enyhült hőség, a még mindig langyos levegő a bőrömön. Imádok kint lenni éjszaka az utcán.
A folyó partján, a raklap meleg kövén üldögélni hajnalig. Órákon keresztül sétálni, hidakon keresztül. A csöndes nyáréjszakák hosszú beszélgetései… az életem meghatározó pontjai.
És én ezt nem akarom odaadni a félelemnek. Pedig emlékszem, mikor egy jó hangulatú, céges sörözés hajnalig nyúlt, kikísértem a kolléganőm a parkolóig, ahol várták, aztán megálltam a villamosmegállóban. Nekem onnan 20 perc az út, fő tömegközlekedési vonal mellett lakom, seperc alatt otthon vagyok. Állt mellettem legalább ötven ember ugyanott, vegyesen.
Odajön egy szakadt, melós forma, ötvenes arc és mondja a magáét ittasan. Hogy én olyan gyönyörű vagyok, hogy áldjon meg az isten, ő ilyet még nem látott. Megfeszülök, de tudom kezelni. Határozottan és kedvesen megkérem, hogy hagyjon egyedül, nem akarok beszélgetni, jó éjszakát kívánok. Elmegy.
Még el is mosolyodok belül: hajnal kettőkor az ember rosszabbra számít, mint egy erőltetett bókra, hát soha ennél rosszabbat.
Újra itt van, már hárman vannak, egyre szélesebb félkörben állnak körülöttem, egyre közelebb, hallom a másik fazon borgőzös hangján: „Olyan szép vagy, csak az a baj, hogy nincsen kedved.”
A kurva anyád.
A fejemben pánikban kergetőznek a gondolatok: határozottnak és erősnek kell tűnnöm, ne kerülhessenek fölénybe, nekem kell irányítanom a helyzetet. Újra és újra elmondom, hogy nincs kedvem beszélgetni, hagyjanak magamra. Folytatják. Arrébb vonulok az emberek között, a megálló másik végéig, nem jönnek utánam. A fülemen folyik az adrenalin, minden izmom megfeszül.
Hallom a megálló másik végéből a beszélgetésüket: ugyanott szállnak majd, ahol én. Az éjszaka közepén? Leszünk vagy öten és mögülem startolnak. Közel lakom, nem kéne őket a házig vezetni…
A gyomrom görcsben, a kezem a telefonon jár, kit ébresszek fel, nem is biztos, hogy baj van, csak… csak rettenetesen megijesztettek.
A barátnőm férjének arca mellett megjelenik a zöld pötty, online, konferencián van az USA-ban. Tibi, kérlek, kísérj haza; ha nem írok, hívj rendőrt; nem, nem, nincs baj, valószínűleg nem is lesz, csak nagyon félek, csak megijedtem. Vacsorába kezdenek épp, de velem marad türelmesen, hazáig.
A fazonok nem szálltak le. A levegő jó illatú volt és én rohamtempóban, hátranézegetve iszkoltam az első sarokig. Utána még vagy másfél óráig aludni sem tudtam a zsigeri dühtől. És ez csak egy epizód volt az elmúlt majdnem húsz év történetéből.
Nem fogok félni, nem lehet félni, nem utazhat mindenki taxival és egyébként is, nem lehet tőlem elvenni a tavaszi és nyári éjszakáimat és hajnalaimat.
Úgyhogy gyere tavasz, jöjjenek a mi közös estéink és én ígérem: idén is lelkesen fotózok, mámorosan sétálok, magamban énekelek, táncolok az utcaköveken és szerelmes leszek az égbolt alatt.
– Száva –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!