#éjjelazutcán
Nyócker. 5 perc séta a kapuig.
Előveszem a buszon a kulcsom. Minden alkalommal ugyanúgy: a legélesebb kulcs kikandikál az ökölbe szorított kezem középső- és gyűrűsujja közül. Ugyanis nem gondolom, hogy szükség esetén elég erőset tudok ütni, így legalább lesz egy kis plusz fém a jobbegyenesemben.
Leszállok, tempós séta. Megköszörülöm a torkom, mert tudom, hogy gyorsan futni nem tudok, legalább hangos legyek, ha kell, sokszor az is elég.
Jobb, bal, jobb…Először biztos nem ütnék, hátha csak valakinek segítségre van szüksége, azért szólít meg.
Bal, jobb, bal… Ha mégis beszól, először határozottan, de békésen lépek fel, azaz csak elküldöm a fenébe.
Jobb, bal, jobb…. Ha elkezdene nekem jönni, vagy a táskámat elvenni, akkor viszont… Érzem, ahogy gyorsul a szívverésem, termelődik az adrenalin.
Bal, jobb, bal… Ahogy az edzésen tanultuk: egy ágyékrúgás, egy egyenes, egy kalapácsütés. Közben nem szabad elfelejteni teljes erőből kiabálni, hátha megijed. Mert arra nem számítok, hogy valaki meghallaná, arra nem szabad. Ha sikerült kicsit eltávolítani magamtól, akkor futás hazáig. Remélem, hogy bírom majd odáig.
Jobb, bal, jobb… Itt is a kapu. Arra is figyelni kell, hogy senki ne slisszanjon be utánam.
A liftben már kieresztem a kulcsot az öklömböl.
– Vica –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
