#éjjelazutcán
2014. július eleje, Oslo, Norvégia. Korán indul a gépünk, ezért el kell érnünk az első, hajnali 3-as reptéri buszt. Hajnali 2-kor megszólal az ébresztő, fogmosás, öltözés, aztán negyed 3-kor már kapjuk is magunkra a csomagokat – indulhatunk.
Nehezen vesszük a lépteket ilyen hűvös, korai órán. Nagy a csönd, a gurulós bőröndökkel valószínűleg felverjük az egész környéket.
Nem csak mi vagyunk fent ugyanakkor. Az utca túloldalán található mecset előtt muzulmán férfiak beszélgetnek. Véget ért a reggeli imádság és indulnak haza. Ramadán van ugyanis, és mivel Norvégiában igen korán kel a Nap (mondhatni le sem fekszik), számukra ilyenkor kezdődik a böjt is.
Elképzelem, milyen érzés lehet egy hónapon keresztül hajnali 3-tól este 9-10-ig nem enni és inni – miközben én már most szédelgek az éhségtől.
Néhány férfi velünk párhuzamosan indul útnak. Vikivel sokatmondóan egymásra nézünk, de azért folytatjuk az utat. Egy kanyar miatt egymás mögé kerülünk: a tradícionális ruhát viselő arab férfiak és a két fiatal európai lány, hatalmas csomagokkal és egy térképpel a kezükben, éjszaka az ismeretlen sötét utcán. Egy lélek sincs körülöttünk. Haladunk előre rendíthetetlenül, a bőröndök hangosan zörögnek, pedig most mindketten a legszívesebben láthatatlanok lennénk.
Az előttünk haladó csoport felszakadozik, a férfiak időről-időre megölelik egymást és ismeretlen arab nyelven elbúcsúznak a többiektől a nap hátralevő részére. Már csak ketten vannak előttünk, végül hosszas hátveregetés után az egyikük áttér az utca túloldalára és elveszítjük szem elől. Az idősebb szakállas férfi fél szemmel végigmér bennünket, majd folytatja az útját előttünk.
Vajon mi járhat a fejében? Megvet minket, mert keresztények vagyunk? Talán rosszallja, hogy fiatal, kendőzetlen nők éjnek évadján egyedül mászkálnak az utcán? Vagy csak simán hülye turistának néz minket, elkényeztetett európai csitriket?
Hirtelen befordul jobbra és eltűnik egy kapualjban. Tudom, hogy pillanatokon belül elhaladunk egymás mellett. Átfut az agyamon, hogy vajon tényleg ott lakik-e?
Amikor mellé érünk, nem bírom ki és felemelem a tekintetem, hogy megnézhessem magamnak. Hosszú fehér, lenből készült kaftán, a fején fehér kufi, lábán tangapapucs. Találkozik a tekintetünk. Felém fordul, majd az egyik legbarátságosabb mosolyt kapom tőle, amit valaha idegentől kaptam. Integet és jó reggelt kíván arabul (gondolom). Én is visszamosolygok és angolul válaszolok. Aztán el is hagyjuk a kapualjat, néhány másodperc csak az egész jelenet.
Bennem azóta is ez a kép él a muszlim emberekről és senkinek nem hagyom, hogy ezt elvegye tőlem.
– Dóri –
Photo by: Hugo Kemmel on Unsplash
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
