#éjjelálmomban
Egy gyönyörű, zöld parkban szaladgálok az idősebb lányommal. A kisebb a babakocsiból nézelődik.
A játszótéren túl sok a gyerek, így arrébb megyünk a zöld mohával takart kőfalhoz. A nap szikrázóan süt, megsimogatjuk a zöld mohát, a lányom ide-oda cikázik a fal és a fák között. Meglát egy madarat az egyik alacsonyabb fa ágán, ezért felmászik a fapadra. Négy lépés távolságból kiáltom neki: Óvatosan! Vigyázz!
Gyorsan odaugrom, hogy elkapjam, ahogy elveszti az egyensúlyát. Túl késő. A madárcsicsergés és a gyerekzaj hirtelen megszűnik, csak azt hallom, ahogy a feje a kikövezett talajt éri. Nem akarom elhinni, tényleg leesett és nem mozdul. Kiabálom a nevét, de nem reagál. Összezavarodottan térdelek mellette és várom, hogy valaki segítsen, megmagyarázza a helyzetet.
Aztán nagy sóhajjal felriadok. Zaklatott vagyok, izzadságban úszik a testem, könnyes az arcom. Ahogy felülök, érzem magam mellett az apró kis lábát, ahogy a combomba fúródik és a sötétben kitapogatom a mellkasát, amely ritmikusan fel-alá mozog.
Remélem az ő álmai felhőtlenül vidámak.
Én zaklatottan, de megkönnyebbülve visszabújok a paplan alá.
– Zsuzsi –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
